Üdvözlet

Üdvözöllek kedves látogató Matyi világában! Ez lenne az a hely, ahol megpróbálom megörökíteni kicsifiunk egyre érdekesebb világának eseményeit. Önmagunk szórakoztatása, az emlékek későbbi felidézése a cél, de nem bánjuk, ha másnak is okozunk egy-két vidám percet...

2009. december 25., péntek

Karácsonyi eszencia

Kiindulva abból, hogy a tavalyi Karácsonyról még mindig nem sikerült beszámolnom, egy gyors biztos, ami biztos összefoglaló, Matyi szavaival: "Ijuszta hozta bokort, ajándéngot!

2009. december 18., péntek

Színek

Matyi nagy élvezetet lel a színek megnevezésében, és ezzel nincs egyedül, betegre nevetem magam, miközben össze-vissza handabandázva mondja a Duplo kockák színét: pijóóóóósz, zőőőőd, sááááága...

Szerda reggel bölcsibe menet beszélgetünk:

Anya: Nézd csak Matyi, ott sétál egy bácsi két kutyával!
Matyi: Egyik. Fehér.
Anya: Igen, ügyes vagy. És a másik milyen színű?
Matyi: Ződ!

Na, valljuk be, nem zöld volt. De bearanyozta a napomat, az biztos!

2009. december 15., kedd

Barátok

Apa elkövette azt a hibát, hogy nem elég, hogy felvette, de még meg is mutatta Matyinak a Wall-e című filmet. Így most fájdalmasan hosszú Thomas hónapok, Apa szívének (is) kedves Verdás hetek, és tündérbogár Micimackó napok után (és mellett) Wall-e, azaz "kisz majkojó" is életünk része lett.

Apa (még mindig főként Jobi) és Matyi beszélget, Wall-e nézés közben:

Apa: Matyi, ki az az Eva?
Matyi: Kisz majkojó bajáttya.
Apa: És neked ki a barátod?
(Anya magában: vajon Zsombi, vagy esetleg Tábász Tábi?)
Matyi: Jobi.

Apa mostanság látványosan unja, hogy Matyu állandóan jobizza, de ez azért szerintem nagyon jól esett neki. Ha csak egy pillanatra is, de Zsombit lenyomni az átmeneti második helyre komoly teljesítmény!

Egyébként kisz majkojó Matyi első mondatának főszereplőjeként is bevonul a mi kis privát történelemkönyvünkbe: "Majkojó néz tévét." Talán szebb lett volna az "Édesanyám, úgy szeretlek, hogy szinte fáj!", de ez van, és még boldogok is vagyunk vele!

Bátor

Bölcsiből hazafelé jövet, kocsiban ülve. Jobb kezéről tudomást nem vevő BMW-s bácsi dudálásra és morgásra készteti Anyát. Aki aztán persze észbe kap, és szép szavakkal összefoglalja az eseményeket pici fiának:

Anya: Jajjj, buta bácsi, mit csinálsz??
Matyi: Tutúúú, tutúúú!
Anya: Butaságot csinálsz! Tututúúúúúúú!
Matyi: Anya bátoj! Tutúúúú!

Na hát azt, hogy Matyinak igaza van-e, nem tudom, de hogy annál szórakoztatóbbat, mint egy beszélni tanuló kisgyereket, a világon senki nem tud nekem mondani!

2009. december 4., péntek

"Nagyi, gyejeee!"

A szokásos "Anya gyejeee!", vagy a ritka "Jobi gyejeee!" helyett erre ébredtünk péntek reggel. És nagyon örültünk neki!

Matyi ugyanis azt kapta Apa szülinapjára, hogy házhoz rendeltük Nagyit, majd a kellemetlen késéstől tartva elrohantunk otthonról, magukra hagyva a csoda párost. Így csak az autóban ülve volt lehetőségem arra, hogy elparázgassak kicsit azon, vajon hogy fogja Matyuka feldolgozni, hogy nem a mi idegeinket edzheti órákon át esti elalvás címszóval, hanem Nagyi "leteszem az ágyba, megsimizem a hátát és már alszik is" módszerét kényszerül elszenvedni.

Hogy sikerült? Természetesen tökéletesen! Nagyi részéről éjjel 1/2 1-kor megkaptuk az "ez a gyerek egy tündér" beszámolót, Matyu pedig reggel próbált minket félretolni a képből, hogy lássa, Nagyi ott ül-e még a nappaliban.

Még jó, hogy van ez a bölcsi, min paráznék, ha már a nélkülünk alvás is így megy??

2009. december 3., csütörtök

Boldog születésnapot Apa!


2009. november 30., hétfő

Így hív most

Anyuszó, nyuszó-nyuszó Anyuszóóóó!

Tegnapi találmány, nem tudom honnan jött, de kész vagyok. Mondjuk még szebb lenne, ha estére nem csatlakozott volna be hozzá az Apuszó is, de így is nagyon komoly!

2009. november 29., vasárnap

Na ez az...

...egyik sunci pofa, amiért megveszek, elolvadok, fegyelmezni nem tudok. És úgy örülök, hogy végre sikerült lekapni!


A többire folytatódik a vadászat.

2009. november 23., hétfő

Álmok

Tegnap Matyi délutáni kis pihikéje 4 órásra sikeredett (mondjuk reggel hatkor már szigorúan kisautókat leltároztunk), így 3 óra elteltével megint rám tört a ritka, de annál sokkolóbb "bekapcsoltuk a légzésfigyelőt?" parám. Szépen belopóztam a szobájába, épp akkor fordult meg, és kiszólt álmából: "nyam-nyam"! Miről álmodhatott ez a kis pocak?

Erről eszembe jutott, leírom, milyen álmokba nyerhettünk már betekintés, vagy inkább befülelést. Legutóbbi kellemes egy éjszaka kellős közepén a csendbe hasító "vijjám" volt, ekkor gyanítom, hogy McQueen család Villám fiát szólította.

Aztán persze volt már olyan is, amitől majdnem sírva fakadtam, és szívem szerint csak szorongattam volna, és kitöröltem volna minden rossz gondolatot a kis fejéből. Ilyen volt, amikor egy nehéz délután után (mikor a kertben hiába szólongatta Zsombit, ő a nagyokkal focizott) éjszaka sírva kiabálta Zsombi nevét. Jajaj, ilyenkor szoktam úgy érezni, hogy nem vagyok én erre az anyaság dologra alkalmas!

De be kell vallanom, sokkal gyakoribban a vicces álomkiáltások, a kedvencem a több órás csöndet megtörő, teljesen éber Anyu deje! Lassan esedékes a ma délutáni, megyek is!

2009. november 16., hétfő

3+1 kedvenc szó

Lépjünk túl azon, hogy még mindig nem számoltam be alaposan arról, hogy Matyi bizony beszél és beszél és beszél, és csapjunk bele a "közepibe"! Szóval íme a 3 dobogós kedvenc szó, na és egy ráadás:

denejeje(denememe) - Denevér. Matyi erősen rácuppant a ("Nagyi, ezeket már megint honnan bányásztad elő?") Mi micsoda könyvekre. Ennek egyik előző századi kiadású "Ahogy az állatok látnak, hallanak és éreznek" kötetén díszeleg egy szép denejeje, no meg a régi kedvenc "Éjszaka a vadonban" is találni egy párat.

gaboly - Bagoly. Persze amint kiszúrta, hogy tetszik nekünk (nem volt nehéz, Jobi apu szétröhögte magát), nem nagyon hajlandó mondani, de azért Szabó Magda Ki hol lakik? című gyönyörűséges könyvével, no meg kis szerencsével elő lehet belőle valahogy csalogatni. Egyébként gabolyra hajaz gépa is, akit az unalmas felnőttek békának hívnak.

babacs-cs - Ezzel kellett volna kezdenem, annyira cuki! Kicsit nehezen jöttem rá, de aztán egy autó (akarom mondani személyesen Mr. King) tologatása során derült ki, hogy a baba-cs-cs bizony babakocsi! Csak hogy pozitív legyek, gondolom ez már megint egy olyan dolog lesz, amit nagyon fel akarok venni, de ezredszerre se fog sikerülni. Remélem, azért sikerül valahogy az emlékezetembe vésni, ahogy mondja!

És a ráadás: kosztos - Itt egy pillanatra azt hittem, önkritikát gyakorlunk, és ha már Nagyi szakácsnőnek hívja magát, akkor mi leszünk a kosztosok. De aztán kiderült, hogy a kosztos az csak koszos. De így is aranyos!

2009. november 11., szerda

Handabanda

Anyuka (is) kicsit behavazódott, így valahogy nem sikerült még sort keríteni annak az apró fejleménynek az írásos megörökítéséről, hogy Matyi elkezdett beszélni. Nem kicsit, nagyon!

Ennek köszönhetően most már nap mint nap olyan párbeszédekbe keveredünk, illetve olyan monológokat van szerencsénk hallani, melyekre Apa (pontosabban még mindig főként Jobi) jogosan mondja, hogy "na ezt már jó lenne Anyacica, ha leírnád gyorsan a blogba"!

Íme egy, szerintünk vicces volt, és biztos jó lesz majd pár év múlva felidézni:

Matyi sokat ad a megjelenésére, egy ideje gyakran fel is pattan a szobamérlegre, ellenőrizni az ellenőrizendőt. Tegnap is, ami külön jó, mert érdekelt, mi lett az eredménye a betegeskedéssel járó, Matyinál eddig soha nem tapasztalt étvágytalanságnak. Felpattan, ficánkol, lenéz, vár, vár, vár, (mérlegnek nem erőssége a sajtkukac testtömeg megállapítás), majd amikor felvillan az eredmény (14,1 kg), közli: Kilenc. Majd elégedetten leszáll a mérlegről.

Lehet, hogy nekem is így kéne? Felpattanok, várom, majd elégedetten konstatálom, hogy 52? És utána még gyorsan odapattanok az ajtófélfához, és lemérem az 1,80-at... Megfontolandó!

2009. október 24., szombat

Ami vicces, az vicces

Ízlések és pofonok. Matyi szerint nagyon vicces, ha Apa (Jobi) pelenkából gyúrt labdát dobál a falnak. Hmmm, ő tudja...


Szerintem meg egyébként az, amikor hason úszva lábtempózik, meg "kéztempó" felszólításra kiint, mint anno május elsején az elvtársak, csak hát azt nem engedte felvenni. Sebaj, ez van.

2009. október 18., vasárnap

Ma esti mantra

Ma erre próbáltunk elaludni: báttó-báttó-buttó-báttó-buttó-báttón...

Ha valaki elsőre nem értené: Jenson Button világbajnok! Ennél mondjuk csak akkor szórakozom jobban, ha Räikkönen vagy Nakajima nyer, de ne legyünk telhetetlenek! A lényeg, hogy Matyi egyre több szót méltat arra, hogy kimondja! Mai termés battón kívül:áúúúúúúdi (Apa nagy örömére, mert így már csak ő Apa, bár mostanság inkább Jobi...), pad (na ez minek?), kop (ami pók, de még inkább Tábász Tábi, mert tegnap együtt találták).

Haladunk, na!

Tábász Tábi


Egy-két hete már tervezgetem, hogy írok egy "Találós kérdés" nevű bejegyzést, és valami szép nyereményt sorsolok ki a a megfejtők között. Na hát ez, mint annyi minden más, egyéb világot megváltó és meg nem váltó elfoglaltságok miatt elmaradt, és közben a megfejtés is megszületett.

A kérdés valami olyan lett volna, hogy "Mi a franc az a tábász tábi?". Ez a dilemma most már "Honnan a francból jön az, hogy Tábász Tábi?"-ra egyszerűsödött, sőt, van már tipp is! Nem azt mondom, hogy sok értelme van, de létezése tagadhatatlan!

Na, Tábász Tábi (csak tippelek, hogy két szó, és azért nagy betű, mert tulajdonnév) a képen látható fiú, Matyi bálványa, kedvenc barátja, Zsombi. Akinek ugye nincs egyszerű neve, így nem akadtam meg azon, hogy Matyi először nem őt, hanem Pistit (harmadikos nagyfiú haverját, bocsi!) nevezte nevén. Na de arra nem gondoltam volna, hogy ezt a nevet még tovább bonyolítjuk!

No kérem, szóval Zsombi Tábász Tábi, néha Távász Tábi (ami Nagyi szerint "Szevasz Csabi", Csabi pedig lenni Zsombi ápuká, meg Zsombi második neve, na de ezt már tényleg nem kéne belekeverni a megfejtésbe...). Matyi egyértelműen így hívja, sőt, már csak őt hívja így. Ha épp nincs nálunk, vagy mi nem vagyunk náluk (ami relatív ritka, tegnap azt hiszem 4 és fél órát sikerült itt-ott egymással tölteniük), akkor Matyi áll az ajtóban, kopogtat kifelé, és kiabál, hogy Tábász Tábiiiii! Meg tartja a füle mellett a kinyújtott mutató ujját, és hallgatózik, mikor moccan a nagy Ő. Vagy ha teheti, egyszerűen benyit hozzájuk. A garázsból a lépcsőházba lépve pedig kötelező jelleggel elkezdi ordítani bálványa nevét, és teszi ezt addig, amíg fel nem érünk a másodikra. Ami jelen tempónkban, valljuk be, nem két perc, így a szomszédoknak bőven adunk lehetőséget a tolerancia gyakorlására. Arról pedig már nem is beszélnék, hogy milyen, amikor Zsombi kvázi megérzi, hogy megérkeztünk a garázsba, és a lépcsőházba lépve Matyi Tábász Tábizását szinte azonnal egy, ha lehet még kellemesebb hangfekvésű Matyu-Matyuszizással tudja kísérni.

Éljen Zsombi, éljen Tábász Tábi!!! Meg az én kis Kazinczy Matyum!

2009. október 12., hétfő

Beszélgetünk


Matyi legújabb kedvencei a Verdák. Simán felismeri szinte az összeset, és egy csomónak tudja a nevét is. Ami csak azért nagy szám, mert amúgy ugye nem nagyon beszél. Apropó Verdák! Még emlékszem, amikor Ági kolléganőm említette őket "előző életemben", és azt sem tudtam, miről beszél. Na, most már tudom!

- Gídó (értsd: Guido)!
- Te Matyi, ha már azt ki tudod mondani, hogy Guido, akkor mennie kéne a Nagyi-nak is! Mondd, Nagyi!
- Gídó!
- Nyertél!

2009. október 11., vasárnap

Day 5

Akkor most csak röviden, jó?

Együtt reggelizett a család, és a "ma is megyünk bölcsibe, jó?" kérdésre Matyi nem mutatott semmilyen ellenkezést, sőt! Örültem. Beértünk, és tök üres volt a szoba! Meglepődtem. Aztán megtaláltuk a szomszédban az egy, azaz egy darab csoporttársunkat és az egy darab gondozó néninket. Aki közölte, hogy akkor én ma már akár haza is mehetek. Beparáztam. Aztán összeszedtem magam, és szépen elindultam. Egészen az autóig jutottam, ahol szépen ücsörögtem egy kicsit, csak hogy lássam, ahogy kijönnek a teraszra. Vártam. Aztán megláttam, és erőt vettem magamon. Meg beparáztam, hogy meglátja az autót. Elindultam, Glamour napoztam. Kizárólag muszájból. Vettem neki Verdás könyvet, meg Verdás újságot, Bussszal. A megbeszélt időpont előtt egy órával visszamentem, hátha... Így majd' egy órát hallgattam, hogy anyaaaaaa. De nem aggódtam. Aztán kicsit mégis, aztán megint nem. És nem sírtam, még egy icipicit sem! Mondjuk amikor bevitték az ebédet, arra tippeltem, hogy ekkora anyaaaa közben nem lesz evészet. Aztán egyszer csak kijött egy nagy pocakú gyerek, namm-namm, semmi kisírt szem, folyó orr! Mint kiderült, csak a Nagyi által indiánüvöltésnek titulált anyaaaa üvöltéseket gyakorolta, miközben szépen eljátszott. Hmmm....

Bea gondozó nénivel azért megbeszéltük, hogy mivel kicsit túl jól sikerült a kötődésre nevelés, a jövő héten is maradunk a csak délelőttözésnél, és majd a harmadik héten próbálkozunk az ottalvással. Nem sietünk, nincs hova, és főleg nem miért.

2009. október 8., csütörtök

Day 4

Magam sem hittem, amit tegnap leírtam, de csak bejött! Ma bizony nem sírt senki a bölcsiben! És én ha jól emlékszem, a bölcsin kívül sem, ami azért manapság nagy szó!

Legújabb formánkat hozva megint kicsit megcsúszva ébredtünk, de még épp időben, hogy Nóri barátnőnk őszi turnéjának mai RTL Klubbos állomását elcsípjük. Matyi kicsit lefagyott a dologtól, elszokott már attól, hogy ismerősöket lásson a TV-ben, de aztán újraindítottuk, és ment a pörgés.

Bölcsihez érve kitörő örömmel vettük tudomásul, hogy a kertben egy bazi nagy darus kocsi áll, és motoros fűrészek megnyugtató moraja hallatszik. Így egy kis ebéd befizetéses intermezzo után alig bírtam rávenni Matyit a cipőcserére, ő már rohant is be a szobába, és pattant fel a dobogóra az ablaknál, és már bámulta is a kerti eseményeket. Pár perc múlva azért csak eljött onnan, és örömmel láttam, hogy bizony egyre nagyobb magabiztossággal flangált a szobában. Szépen előjöttek a matyis ugrálások, szökdelések, sunci pillantások. Amikor a kipenderítésemre került sor, megint az ablaknál állt, így nagyon nem izgatta, hogy anya épp dolgára megy. Ezek alapján azért bíztam benne, hogy nem lesz neki kínszenvedés az elkövetkező 2- 2 és fél óra.

Na nem úgy nekem! Ilyen lassan még nem telt el 2 és fél óra! Pedig ott duruzsolt a fülemben a "101 pozitív állítás" (mert én ma bizony nem sírok!), meg ott volt a kezemben egy jó kis könyv. Viszont ott volt a fenekem alatt egy 2-3 évesek számára 2 percnyi cipőcserére tervezett pad, és azt hittem, megveszek. Kimenni meg ugye a tegnapiak után nem mertem, nehogy megint síró Matyuszira jöjjek vissza! Így fél óráknak tűnő 5 percenként néztem fel az órára. Aztán megküzdöttem magammal, és nem dőltem el a kispadon, pedig majd' elaludtam. Aztán tovább küzdöttem magammal, és szépen visszadugtam a fülembe a fülhallgatót, amikor hallottam, hogy Matyu anyázik. Ezt többször is megtettem. Aztán egyszer csak eltelt az a három napnak érzett közel 2 és fél óra, és kijött egy jókedvű Matyu, aki sírás helyett nam-nammolt, remélem a cukkíni főzeléket mesélte, és nem a rántott párizsit!

Na, ez azért így mindenek ellenére sokkal jobb volt. Holnap is megyünk, mert várnak. És mert egyre elképzelhetőbbnek tűnik, hogy jó lesz neki ott.

2009. október 7., szerda

Day 3

Attól tartok, ma reggel kis ízelítőt kaptam abból, hogy milyenek is lesznek a rohanós reggeljeink. Történt ugyanis, hogy az eddig atomóra pontossággal fél hétre kalibrált Matyink fél nyolckor "csörgött", így az egész család elaludt. Ez már önmagában is csoda, na de ha azt is hozzáteszem, hogy tegnap este fél kilenckor már húzta a lóbőrt, akkor már világra szóló szenzáció! Na de a lényeg, hogy későn keltünk, Apa gyorsan itt hagyott a pácban, így olyat pöröghettünk Matyival, hogy csak na.

Talán kilenc után tíz perccel érhettünk be a csoportba, és alig hogy kezdtem magam jól érezni, "kipróbáljuk, hogy megy" felkiáltással ki is lettem ebrudalva a csoportból. Háromnegyed tízkor már ott csücsültem az "átadóban". Tízre kitöltöttem minden papírt. Negyed tizenegyre elolvastam az egész "Jó tudni" dossziét, és megtudtam, hogy van olyan, hogy ölelkezési idő. Közben az átadóhoz közelebbi csoportban egy kisfiú bömbölt, gondoltam is, hogy valami fizetett statiszta, aki csak azért muzsikál, hogy ne halljam a saját gyerekem. De a hébe-hóba kilátogató gondozó nénik mindig megnyugtattak, hogy minden rendben, nem Matyi sír.

Kihallgathattam a technikai személyzet beszélgetését is, így elgondolkodhattam azon is, hogy lehet az, hogy az ötös csoportra már elfogyott az étlapon szereplő csirkemell, és helyette virslit kapnak a paradicsomos rizs (!?!) mellé. De aztán lassan egyre inkább a megkérdezzem, merre lehet, vagy inkább hazavigyem kérdés kezdett foglalkoztatni. Kicsit háromnegyed tizenkettő után döntöttem a "megkérdezem" mellett, csak hogy három perccel később a sírva anyázó Matyukámat hallva rohanhassak ki a mosdóból.

Édes kismacskám ott rohangált kétségbeesve az átadóban, Bea gondozó néni meg futott utána, hogy megnyugtassa. Hajszálon múlt, hogy nem bőgtem el magam. Igazándiból sírtam, csak valahogy a könnycseppek bent maradtak. Szerencsére. Matyit pedig sikerült azzal megnyugtatnom, hogy beszállunk az autóba, és megyünk vává-hoz.

Bea gondozó néni egyébként a nagy sírás-rívás közben beszámolt róla, hogy az ebéd utolsó falatjáig minden a legnagyobb rendben ment, ott tört el valahogy a mécses.

A szomorú konklúzió tehát az, hogy én többet sírok, mint Matyi. Elsőre ugye azt gondolnánk, hogy ez így jó, mert sírjak inkább én százszor, mint ő egyszer, de azért ma este Tiborral is (újra) átbeszéltük, hogy ez így nem jó. Mert nekem kell erősnek lennem, mert Matyi engem figyel tudat alatt, és tudatosan is. Szóval ma lefekszem, és holnaptól úgy viselkedem, hogy az neki a legjobb legyen. És nem sírok. És délben is elszopogatom azt a két tablettát.

2009. október 6., kedd

Day 2


Csak hogy olyan zavaros képpel kezdjem a beszámolót, mint amilyen a nap volt: a mai nap már tegnap este elkezdődött. Húúú. A lényeg, hogy tegnap a nagy blogírás közben eszembe jutott, hogy még nem raktam fel egy képet, amit múlt héten csináltam Matyuról, amint beül a dobozba, és onnan nézi "Gungót". Erről eszembe jutott, hogy már soha (?) nem leszünk úgy itthon kettesben, mint amikor az a bizonyos kép készült, és már bőgtem is. Aztán ma reggel az én pici fiam fogta magát, lepakolt a dobozról, és szépen beleült. Amitől én persze rögtön elbőgtem magam, ő pedig úgy nézett rám, és mondta, hogy Anya, mintha azt akarná mondani, hogy "mi a baj Anya, ne sírj!". Na ettől persze még jobban bőgtem, meg nevettem, meg bőgtem. Az se nagyon javított a hangulatomon, hogy Matyi egész reggel kiskori (hehe) képeivel rohangált, amitől persze mindig az jutott eszembe, hogy de jó volt akkor, a bölcsi még rémálmainkban sem szerepelt.

Na, ezt a csodálatos kezdést azzal sikerült überelnem, hogy lemaradt a reggeli homeós nyugibogyó, így (?) a bölcsiben, ahova Matyi egyébként nagyon jókedvűen érkezett, egy óra szájremegés után csak elbőgtem magam egy kicsit. Amit mondjuk Matyu szerencsére nem vett észre, mert teljesen lefoglalta a bölcsi udvarát szétromboló Bobcat. Szerintem órákig elálldogált volna ott az ablakban, de a mai penzum csak 2 óra volt, így 11-kor elrángattam az ablaktól, és nagy nehezen rábeszéltem, hogy menjünk haza.

Egyébként az én bénázásomon kívül megint csupa jó dolog történt ma is. Matyi például érkezéskor helyből felismerte a kis szekrényét, és örömmel csapkodta az ajtaját. Az RTL Klub forgató csoport a szomszédos szobában forgatott a H1N1-ről, és nem az én elfolyó szemfestékem a mai (?) híradó (?) fénypontja. Nem vette észre senki, hogy Matyi a tízórainál lenyúlta a mellette ülő kislány banán darabkáját. Gondozó nénik örültek az Apa által küldött szeretetcsomagnak, és talán kezdik memorizálni, hogy jó fejek vagyunk.

Holnap már ott is ebédelünk, és állítólag már el is kell majd tűnnöm egy kis időre. Jajj.

2009. október 5., hétfő

Day 1


Volt régen egy reklám, amin mindig jót nevettem. "Apaaa, kezdődiiiiiik, kezdőőőőőőődik, kezdőőőőőődiiiiiik!" Na ma reggel ez jutott eszembe. Pedig egyáltalán nem jó hasonlat, mert az a reklám ugye arról szólt, hogy akkor kezdődik, amikor én akarom, ez a dolog meg nem teljesen.

De kezdődik, így nem elég, hogy szépen időben felkeltünk, de még fel is öltöztünk, megreggeliztünk, próbáltuk határtalan jókedvében kis vadlovat játszó csemeténket megzabolázni, majd testületileg elindultunk a bölcsibe. Jött Apa is, hiszen többet nem megyünk először bölcsibe, meg hát kellett nekem is az a lelki mankó. És hogy minél több lába legyen annak a mankónak, az ajtóból még visszaszaladtam, és bekaptam két homeós bogyót. Csak hogy ne én bőgjek a leghangosabban.

A hónapok óta tartó parát figyelembe véve vicces, hogy a nap legnehezebb része az volt, amikor rá kellett (volna) venni Matyit, hogy ne rohanjon be a bölcsibe, és legyen szíves megvárni, amíg mi kicserélgetjük az autókban az üléseket. Nem várta meg. Mondjuk arra se volt egyszerű rávenni, hogy egy óra elteltével hazamenjünk, de ennyire azért még ne szaladjunk előre!

Matyi legjobb formáját hozva egyből a pelenkázón kezdhette bölcsis pályafutását, bár ez az otthonról ismerős harc pont jó volt arra, hogy eltereljük figyelmét arról a fantasztikus csúszdáról, amit 3-4 naponta felemlegettünk, és amivel a bölcsi szuperségét próbáltunk hónapokig illusztrálni. És amit épp ma reggel kezdtek csákánnyal szétverni a bácsik, mert hát mikor jöjjön meg a pénz a kert szétverésére (és remélhetőleg későbbi összerakására), ha nem akkor, amikor mi. Egyébként külön érkeztünk, semmi közünk egymáshoz.

Sebaj, akkor irány a szoba, amiben négy kislány és egy kisfiú kószált jókedvűen. Anno alaposan megnéztem, hogy Matyi nagyjából középtájt helyezkedik el a csoport életkori görbéjén, és ennek nagyon örültem is. Na de akkor kik ezek a babák Matyiék szobájában? Persze ezen nem volt idő elmélázni, hiszen kezdődött az intenzív "nézd csak milyen fantasztikus helyen vagyunk" előadás, ami minden energiámat lekötötte. De aztán csak eljutott a fülemig, aztán onnan megdöbbentő módon az agyamig, amit a fürdőben épp gyerekeket méricskélő gondozó néni mond. "Jééé, mindenki nyolcvan centi! Ja nem, Tomi (?) nyolcvanegy!" Aztán meg "Húúúú, ez a Tomi egy sózsák, beírom, hogy tizennégy kiló!" Úr Isten, hol vagyok? Biztos, hogy jó csoport? "Óóó, ha már itt van Matyi, mérjük meg őt is!" Na és ezzel Matyi felállhatott először a bölcsis dobogó legfelsőbb fokára: nyolvannyolc centi, tizenöt kiló (na mondjuk ez ruhában!!!). Az én kis drága Gulliverem Lilliputban!

A mérlegelés okozta sokk volt hála Istennek az egyetlen, mert hiába sasoltam ezerrel, nem tapasztaltam semmi hasonlót az elmúlt hónapokban gyorsított korosításomra használt horror sztorikban elmondottakhoz. A gondozó nénik ölelgették, babusgatták a gyerekeket, volt ott puszi is, éneklés, olvasás, mondóka. Meg egy halom szuper játék, bár Matyi a legtöbb időt a járműves plakát előtt töltötte, ahol mutogatta a buszt, meg a traktorra mutogatva apázott és tutuzott. (Ez egyébként egy nagyon izgalmas hétvége rövid összefoglalása, amikor is régi meghívásnak eleget téve elmentünk megnézni Matteoék (alias Tutu, mert szörfje van, ami ugye majdnem hajó, így tutu) farmját, ahol farkasszemet néztünk 2000 tehénnel, aztán Apa felmászott a traktorra, Matteo meg beindította, és akkor bőgtünk marhára, mert azt hittük, Apa lelép a traktorral.)

Érdekes, hogy várakozásommal szemben minden gyerek jókedvű volt, senki nem sírt. Lehet, hogy tényleg el kell fogadnom azt a bő egy hete eszembe jutott (juttatott?) lehetőséget, hogy a gyerekek akár jól is érezhetik magukat a bölcsiben. Tényleg kár, hogy ez hónapokig fel sem merült bennem, és azért imádkoztam, hogy csak ne érezze rosszul magát. Hát igen, nem mindegy, kivel beszél és kit hallgat meg az ember! (Köszi Kata, köszi Zsuzsi!)

És még az is sanszosnak tűnik, hogy egy jó bölcsit fogtunk ki! Amikor ugyanis elérkezett a tízórai ideje, és leültek az az asztalhoz, kiderült, hogy itt bizony megspórolják nekem az "ott ült az asztalnál, és még a lábai sem érnek le" szívfacsaró látványt.

No, eddig minden szép és jó, holnap duplázunk!

To be continued...

2009. szeptember 28., hétfő

A kontextus

Úgy érzem, már évek óta mást sem hallok, mint anyaaaaaaaaa, anyaanyaanyaaaa, de aztán utána számolok, és tudom, hogy nem is tart ez a dolog olyan rég óta. Egy keddi napon kezdődött, be is számoltam róla nagy harsonaszó mellett. És ígértem, hogy lesz magyarázat, körítés, kontextus.

Hát eltartott egy darabig, míg leülepedett a dolog, de már megint kezd felkavarodni, szóval jobb, ha a nagy zűrzavar előtt képbe helyezem magunkat (de szép!), csak hogy aztán majd mindenki értse a folytatást!

Szóval az előtt a kedd előtt meglepő módon volt egy hétfő, annak a hétfőnek az estéjén pedig egy szülői értekezlet. Konkrétan a Barackvirág csoporté. Ami csak annyiból érdekes, hogy bár hallgattam róla, hátha én is elfelejtem, és csak akkor ébredek, amikor suliba megy, de hát Matyit bizony június elején felvették ide. Szépen kifüggesztették, épp hogy csak pontszám nem volt mellette! És akkor most várják!

Azt a Matyit várják a bölcsibe, akit éjszakákon át ébresztgettünk, hogy egyen, akit fecskendőtől kezdve arany kiskanálon át mindennel próbáltunk anyatejjel táplálni, akit órákon, napokon, hónapokon át kézben ringattunk, kiságyban vagy bárhol máshol sírni sose hagytunk. Akivel hónapokig megosztottuk ágyunkat, és akit ott most is bármikor szívesen látunk! Akivel itthon voltunk, akihez haza rohantunk. Aki az első. És ők várják, én meg úgy tűnik, adom.

Na ez a Matyi azóta anyázik és anyás. Az ominózus héten a poklok poklán vezetett végig szépen kézen fogva, csak hogy utána bekukkantsunk a mennyországba, majd kikössünk (főleg én) a teljes elbizonytalanodás és zavarodottság szigetén. A hét elején lenyomta élete legnagyobb hisztijét, majd egy annál is nagyobbat, büntetett mindennel, csak hogy aztán majd a hét vége felé még gyorsabban el tudjam bőgni magam attól a harmóniától, ami derült égből villámcsapásként beállt közöttünk. Játszottunk, hemperegtünk, elkezdtük az azóta kedvenc "Anya kitalálja, Matyi bólogat" beszélgetéseinket. Csak hogy tudjam, mitől is fosztom meg magam, ha majd ő már nem engem, hanem bölcsis néniket boldogít napközben.

Pedig előtte is bizonytalan voltam, meg hát alapból rendelkezem egy minden változástól fázó, túlélést alapvetően nem szolgáló attitűddel. Amin nem nagyon segít az általános meg nem értettség sem.

Mert van ugye a Nagyi által vezetett, "mitől parázol, jó lesz neki", illetve "Te is imádtál bölcsibe járni" csapat, aki nem érti, mitől félek. Hiszen ott egész nap játszhatnak, nem az örökös játszást már hónapok óta unó anyuka agyára mennek. Meg megtanulnak szépen enni, inni, aludni. Lesz szép napirendjük. És ott van az ezzel a csoporttal szimpatizáló, szintén női rokon által vezetett "nem azért tanultál és dolgoztál látástól mikulásig, hogy utána mindezek eredményét elásd a homokozóban, és azzal ne etess, hogy ez itt szellemileg kielégít" csapat. De Matyi itthon is egész nap játszhat, és én abszolút nem unom, főleg ha hagyja, hogy duplózzunk. És előbb vagy utóbb meg fog tanulni mindent, amit meg kell tanulnia. És lesz majd napirendje is, sőt, ha nem valami katonás borzalomra gondolunk, akkor már van is. És döbbenet, de nem unom, tök jól érzem magam, és nem érzem, hogy bármi okból menekülnöm kéne!

Őszintén elhiszem, hogy szintén jót akarnak a "de hát miért adod bölcsibe, hiszen nem szorultok rá/az anyja mellett a helye/a bölcsiben lelki nyomorék válik belőle" csapat tagjai is. Beleértve gyakran olvasott Ranschburg és Vekerdy doktor urakat is. Mert három éves korig ugye a gyereknek az anyja mellett a helye, és az anyján keresztül kell megismernie a világot. De aztán azt gondolom, hogy ezek talán csak arról a bizonyos "átlagos" gyerekről szólnak, ami nem is létezik. Meg rátalálok a fenti doktor bácsik azon leveleire is, ahol leírják, hogy azért a bölcsi nem feltétlenül katasztrófa. Meg elgondolkodom a bölcsőde vezető nyugtató szavain, miszerint annak a gyereknek, akit otthon szeretet vesz körül, nem lesz semmi baja a bölcsitől. (A "De hát mindenki imádja a gyerekét!" ellenvetésemre adott válaszra nem térnék most ki...)

És kellenek ám a bíztató szavak, mert bár nem vagyunk rászorulva, nem unatkozom, és Matyi számomra a világ közepe, és tuti, hogy szanaszét fogom bőgni magam, úgy érzem, most valahogy erre kell mennünk. És abban bízom, hogy ha eddig éreztem, hogy mi neki a jó, akkor most sem fogom elrontani. És ha nem lesz neki jó, akkor megérzem, és hagyok csapot-papot, és csinálunk valami olyat, ami jó.

Na és ha ez még nem lenne elég, Csupa jó jel a bölcsiben

Mindig is utáltam a hullámvasutat, remélem hamarosan bölcsi témában is valami nyílegyenes, alföldi pályára érünk. Meg is nyomom gyorsan a "Publish post" gombot a következő völgy előtt.

Őszi-téli kollekciónkból

Verjük ki fejünkből az idejét múlt "a nadrág szárának a sarok alá kell érnie" aranyszabályt, és ne féljünk a nyitott orrú cipő pamut zoknival való kombinálásától sem! A kiegészítőknél is rugaszkodjunk el néha a jól bevált matchboxoktól, slusszkulcsoktól, és nézzünk be a barkácskészletbe, és ha tehetjük, válasszuk az őszi erdővel szép harmóniát alkotó narancsos Black&Decker márkát!


És ne feledjük, a napszemüveg az év szinte minden napján kötelező!

2009. szeptember 23., szerda

Hogyan (ne) altassuk el gyermekünket?


Az altatás problematikája nagyjából Matyi két hetes kora óta téma nálunk. Előtte a "hogyan ébresszünk fel egy mormotát, hogy megállítsuk a súlycsökkenést" favorizáltuk, de ez gyorsan elmúlt. Így a blogon is többször megemlékezhettem már alvós sikereinkről. Haha. Így volt nagyon sokáig a "minden gyerek megtanul aludni" az vezető Matyi oldalára mutató google keresés (míg a sok perverz "lesifotó"-ja le nem váltotta). Ennek köszönhetően kaptam is privát, altatási tanácsokat kérő leveleket, amitől akkorát nevettem, hogy folytak a könnyeim. Szóval ilyen múlttal nem tehetem meg, hogy eltitkoljam kedves olvasóink előtt, hogy mostanság hogyan brillírozunk alvásilag! Lássuk, a három versenyző milyen taktikával nyomja álomba a gyermeket!

Nagyi - Bevonulnak a szobába, kipakolják a kiságyból a három tonna plüss dögöt, majd összebújnak és sutyorognak. Prücsök cicáról, Amálka néniről, Lilamorcról és a többiekről. És öt, esetleg tíz perc múlva elalszik. Majd órák múlva "jajjjhátezagyerekegytündérként" ébred. Mai felháborító verzió, hogy susmogás, simogatás és miegymás nélkül alszik el a kiságyban! Tíz perc alatt, de csak azért, mert csuklik.

Apa - Lefekszenek egymás mellé a francia ágyon, Apa elkezdi mondani, hogy ki mindenki alszik (már elaludt Anya, elaludt Zsombi is, Zsombi anyukája Zsuzsi...), de mivel nem túl gyakorlott (pl. nem tud csuklóból legalább négy, már alvó fűnyírót felsorolni), elég hamar abbahagyja. Matyi pörög, próbál menekülni, Apa kezénél, lábánál, fülénél fogva visszatereli az általa helyesnek gondolt mederbe. Közben hallgat, hiszen már ő is alszik. Megy az "anyaanyaanyaanya", illetve "annnyaannnyaannnyaannya" (Apa szerint már mindketten alszanak), aztán egyszer csak csönd, majd alvás. Apa nyilatkozata szerint az már a célegyenes, ha hason fekve dobol a lábával, innen már látni az alagút végét.

Anya exkluzív különszáma - Bevonulunk a hálóba, fel a franciaágyra, hiszen Apa szerint némi határozottsággal és következetességgel a fent leírt módon a gyermek pikk-pakk elaltatható. És ugye "amikor elkezd dobolni a lábával, akkor már közel a cél"!

Mivel tudom, hogy akár legszebb álmomból ébredve is legalább kétszáz nagyon izgalmas már alvó kedvencet tudok felsorolni, nem izgatom ezekkel a fantáziáját, hanem inkább hallgatok, mert "Anya már alszik". Matyi hasra vágja magát, megrendeli a betakarást, majd beindítja a felhúzható fürdős játékokat meghazudtoló kéz- és lábkapálást, amitől 10 másodpercen belül belecsavarodik a takaróba, amitől további két másodperc múlva idegrohamot kap. Kitakarom. Kéri, hogy takarjam be. Nehéz, mert én már ugye alszom. Uncsi is így mellettem, ezért elkezdi hason vetődve körbejárni, azaz ugrálni az ágyat. Majd nyusziugrás, békaugrás, és kis megnyugvás a fejtámlánál. De csak azért, mert így úgy tud fergeteges sebességgel hasrólhátrahasrólhátrahasrólhátra forgolódni, hogy közben az állkapcsom és az orrom is elérhető (rúgó) távolságban van. Nem jajgatok, mert "Anya már alszik", de elkapom a lábát, és lehúzom magam mellé. Szinte hallom, ahogy megköszöni, mert így az alvó arcomba tudja khmmm simítani a hajamat, majd szép finoman, néha a szaruhártyámat is végiggereblyézve elő tudja ásni arcomat a hajam mögül. Aztán kicsit fejen áll, és elereszt egy pukit, de én nem röhögöm el magam, hiszen alszom. Aztán egy kis tigrisbukfenc, de egyszer csak feltűnik neki, hogy lehet, hogy én tényleg alszom, így az eddig kellemes hangerővel búgó "apaanyaapaanyaapaanya" és "anyaapaanyaapaanyaapa" mantrákat "Anyaaaaaaaaaaaa"-ra cseréli, és azonnal megkezdi az újraélesztésemet. Először kedvesen hozzám bújik, majd jönnek az alapfogások, az arcom minden részét végigcsavarja, majd teljes testével a fejemre veti magát. Ekkor úgy döntök, hogy jobb, ha szóban is jelzem, hogy alszom. Ez használ, újraélesztés leáll, mehet tovább a pörgés. Felül, lefekszik, felül, lefekszik, felül, lefekszik. Lefekszik, hasra, és elkezd a lábával dobolni. Áááá! Lábával! Dobol! Alagút! Yesss! Majd felpattan, és mutogat a képre, hogy anya. Mert a képre Klimt bácsi egy olyan anyukát festett, aki mellett alszik a gyermeke. IKEA meg lemásolta százmillió példányban, és most itt van nekünk is, jó például szolgálhatna. De nem szolgál. Ekkor ismét felhívom szíves figyelmét, hogy "Anya már alszik", ami információ arra készteti, hogy újabb nyusziugrásokkal megkezdje az este háromezredik kilokalóriájának elégetését. Ekkor én elkezdek erősen arra gondolni, hogy van, akinek nincs fedél a feje fölött, nincs mit ennie, vagy nincs verdás harisnyája, tehát az, hogy a gyerek nem alszik, se nem GOND, se nem PROBLÉMA! Nagyon erősen koncentrálok, meg is nyugszom, miközben ő épp a párnákkal és takarókkal harcol. Annyira elfogadom, hogy ez a nem alvó gyerek nem probléma, hogy hirtelen időszerűvé válik, hogy azon aggódjam, mi lesz, ha én elalszom, és ez a kis propeller tovább pörög itt mellettem. Na ez a fejfájás nem kínozhat sokáig, hiszen anya és gyermeke egy hullámhosszon mozog (kivéve, ha anya már tényleg alszik), és Matyi a félelmemet megérezve (ismét...) azonnal megkezdi újraélesztésemet. Egyből kiüt egy meghitt orrharapással, amitől és felpattanok, leteperem, és a képébe ordítom, hogy "Anya már alszik"! Utána szépen kilélegzem dühömet (mint anno az anesztes "tanácsára" az epidurál beadása közben a fájást), lefekszem, és már alszom is. És elkezd dobolni a lábával. Dobolni. A. Lábával. Helyezkedik, de már nem az a "nézni is fárasztó", hanem inkább a "vasárnap ebéd után kanapén döglődve Forma 1-et néző" sajtkukac. Elalszik. Elalszik? Igen, már Matyi is alszik. Szépen átviszem az ágyába, közbe puszilgatom, mert imádom, meg simizem, mert ő a legdrágább kincs. És kiderül, hogy még a Doktor House se kezdődött el.

2009. szeptember 22., kedd

Bréking: Matyi kimondta, hogy autó

Úgy tűnik, hárommilliárd ismétléshez volt szükség ahhoz, hogy a bumbót autóra cseréljük. Kérem, mindenki jegyezze fel ezt a neves napot! Gondolom Nagyi kérés nélkül is megteszi, mintha őt idegesítette volna leginkább a napi egy- kétezer bumbó...

Megjegyzem, fenn áll a gyanú, hogy a múlt heti kiruccanáson (be)szerzett verdás Bobby Car (konkrétan Lightning McQueen) biztosította a szükséges ingert.

Apa egyébként egyből megörült, hogy de jó, akkor innentől az ő autója (és annak minden márkatársa) nem Apa, hanem Autó lesz. De én ebben azért kételkedem.

2009. szeptember 14., hétfő

A fiú, aki nem szereti a csokit

Csak egy kis ízelítő programokban gazdag hétvégénkből...

Márti invitált minket a Csokoládé lelke című kiállításra, mert "Vandika annyira imádja a csokit!". Gondoltam programnak jó lesz, Matyi nem szereti a csokit, majd valami mással elfoglalja magát.


Akkor most korrigálnék: nem nem szereti, csak nem kap (eleget). Falta. Minden formában. Pont.

2009. szeptember 10., csütörtök

Milyen játékot vegyünk egy 20 hónapos gyereknek?

Egy fej salátát, fél kiló szilvát és egy kiló szőlőt. Ha szerencsénk van, vagy törzsvásárlók vagyunk a zöldségesnél, a zörgős zacsi grátisz!


Ha esetleg nekünk is van tervünk az "áruval", figyeljünk, hogy a móka végén ne dunsztolódjon a teraszon egy-két órát!

2009. augusztus 30., vasárnap

Segítsüti nam-nam

Itthon lábat lógató, szegény állam (és apa) zsebén lógó anyaként kezdtem el gasztro irányba tapogatózni. 8 hónapos terhesként még egy napos projekt volt a kelkáposzta főzelék, de Karácsonyra odáig jutottam, hogy a fejembe vettem, az összes szomszédunkat sütivel fogom meglepni. Aztán még hozzácsaptam egy-két további családot, barátot a "szűk" szomszédsághoz, így úgy jártam, hogy egész decemberben próbasütöttem, sütöttem, csomagoltam, ettem, majd szentestére kipukkantam. A süti maratonon legyártott raklapnyi édesség közül a család egyértelmű kedvence egy pisztáciás, vörösáfonyás keksz lett, amiből nagynéni kedvéért több adagot is gyárthattam. Aztán elmúlt a Karácsony, és a sütiláz is csillapodott.

Pár héttel később, januárban nagynéni friss anyuka és nagynéni státuszú barátnőivel babazsúrt rendeztünk. Már nem emlékszem, hogy ki is sietett haza etetni/altatni/tisztába rakni, de az biztos, hogy már csak kb. 3 mondatra futotta, amikor nagynéni elpöttyintette, hogy "jaaa, D. is ír ám blogot!" Erre persze felkaptam a fejem, megörültem, és le is döbbentem, hogy de jó, ismerek egy profit! Akkor mondjuk a Lila Füge név még csak ismerősnek hangzott, a kép csak otthon állt össze: hiszen mi D. sütijének csápoltunk egész Karácsonykor!

Innentől persze kitüntetett figyelmet kapott a blog, itt értesültem március végén a Segítsüti akcióról is. Gasztroblogger anyukák összeálltak, sütöttek, segítettek. Én meg totál rádurrantam az iszonyatosan ínycsiklandozó sütire, és szépen suttyomban késő esténként licitáltam. És nyertem!!!

Na kérem, ezt a sütit fogyasztottuk el múlt szombaton, a januárihoz hasonló körben. Csak persze eltelt pár hónap, így Mimi már nem csak táncolt a TV előtt, hanem több strófás verseket szavalt és bőszen ismételte a nyolc-tíz szótagos szavakat, Bibi szörnyű vicces hangokkal kísérve grimaszolt és tepert négykézláb, (titkos kedvenc "hiszenfiúúúú*") Tutu pedig ezerrel vigyorgott, és közben szépen körbekapaszkodta a lakást, és nagggyon közel került az "és akkor most már tényleg felállok egyedül" állapothoz. Én meg elméláztam, hogy jaaaaj, de rég is volt már, hogy az én kölköm ilyeneket csinált! Apropó, az én kölköm a buli nagy részén duzzogott, szégyenlősködött, (9 kg-ig használható) babaszékben heverészett, és megpróbálta lenyúlni a kicsik játékait, majd amikor ezt nem hagytuk, egy kis lámpakapcsolgatással vigasztalta magát. Persze a sütiből is formájához méltó mennyiséget fogyasztott, így haza három darabot vittünk, ami Nagyi-Apa-Matyi leosztásban került elfogyasztásra.


Ja, és milyen volt a süti, azon kívül, hogy nam-nam? Apa csak ennyit kérdezett: "Macsek, akkor ilyet ugye csinálsz?" Well, vagy licitálok!

Gondolom, remélem lesz ilyen jövőre is, addigra már talán saját zsebből fogok licitálni, így bátran állok a kihívók elébe! Tessék csak jönni sokan, nem adom fel könnyen!

D. és Tutu, Nektek pedig nagyon köszönjük a vendéglátást! Is.

*Úr Isten, ide jutottam a "mindegy mi lesz, csak egészséges kislány legyen" állapotból!!!

2009. augusztus 25., kedd

Bréking: Matyu anyázik

Na jó, nem úgy! Hanem így: Anyaanyaanyaanyaanya! Tehát nem áná, nem ányá, nem áhá és főleg nem áppá, ápá, és apa! Ismétlem: Anya!

Ahhoz képest, hogy hónapokig voltam vérig sértve, hogy ez gyerek banyek egész nap csak arra a pár pillanatra hagyja abba az apázást, amíg bumbózik, sikerült egy nap alatt kiütnie! Anyaanyaanyaanya egész nap, egy kis "ha meglátom apát és/vagy egy méteres távolságon belülre közeledik, elbőgöm magam" finomsággal fűszerezve megtette hatását!

Persze van ám kontextus is, meg teória, meg miegymás, de annak még ülepednie kell, hogy szavakba tudjam foglalni. Stay tuned!

2009. augusztus 24., hétfő

Memóriajáték

Érdekesek ezek a gyerekek, főleg persze a sajátom, akit van szerencsém a nap egész sok órájában közelről megfigyelni. Ha még annál is jobban leépültem volna szellemileg, mint tettem, akkor simán azt hihetném, hogy ha ez a gyerek nem beszél (és ő bizony magyarul nem nagyon), akkor nem is nagyon ért, hébe-hóba gondolkodik csak, és emlékezni sem úgy emlékszik, mint mi.

Szerencsére ennyire azért nem vagyok gyagya (gondolom majd a második terhesség és szülés megadja a kegyelemdöfést), viszont a memória dolog valóban úgy fest, ahogy az fent áll. Matyi és az én memóriám ég és föld. Matyi javára.

Így például a héten izgi memóriajátékot játszottunk. A hátsó szobában püföli a falat, hogy gada-gada. De sehol egy labda a láthatáron! „Jaaa, hogy arra gondolsz, hogy 2 hete pingpongoztunk a falon? Óóóó, már nekem is megvan, gyerünk, pingpongozzunk megint!” Aztán a nappaliban megtalálja a légycsapót, és püföli vele a komódot. Közben „Á-hhhááá, á-hhhááá!”, ami mostanság az én nevem (legalább hív valahogy, bár az se lenne baj, ha visszatérne a fél évvel ezelőtt egész hatékonyan alkalmazott Áná-ra). Megyek, és értem, hogy akkor most nekem kéne püfölnöm kell a komódot a légycsapóval! Csak az a baj, hogy nem akárhogy, hanem ha jót akarunk, akkor pontosan úgy, mint két-három hete! De én csak annyira emlékszem, hogy valami nagyon vicces módon püföltük, a pontos kivitelezésre nem. Elkerülhetetlen jutalmam így oltári hőbörgés. De azért a két feladványból egyet csak megoldottam. Ötven százalék, ha jól emlékszem messzi tanulmányaimra, akkor az biztos bukás…

Szerencsére Matyi képes a mi bevonásunk nélkül is brillírozni remek memóriájával! Nagyi elmondása szerint például még mindig rendületlenül vá-vá-zik, ha elmennek amellett a ház mellett, ahol ezer éve egyszer volt egy kutya. Esti séta közben is megmutatja, hogy reggel hol állt Ápá autó, előre szól, hogy melyik kertben van tutu, de a legeslegcukibb az, ahogy vonogatja a vállát, és háá-háá-zik, hogy hááá, eltűnt az építkezésről az a gyönyörű Bobcat, amit mindig megcsodáltunk. Aztán azért mindenki megnyugtatására jelzi, hogy „Háá”, Zsombinak van. (Az „otthon/máshol/valakinek van” biztos jelzése a fej fölött hátramutatás, amitől mindig mindenki megnyugszik, és túllépünk az adott tárgy hiánya által keltett üresség érzésén.)

Ha Matyi tudna beszélni, azaz ha érteném Matyi beszédét, még írhatnék példákat, mert ő sokkal jobban emlékszik mindenre, de mivel ezt az aprócska beszédfejlődéses lépéssel még kivárunk, itt a mese vége, fuss el véle!

2009. augusztus 23., vasárnap

Balatoni szókincs

Tavaly ahogy sok egyébről, balatoni kiruccanásainkról is részletesen beszámoltam. A felületes szemlélő és a nem rendszeres olvasó azt gondolhatná, hogy idén nem is balcsizunk, pedig hétvégéken ugye szinte alapból megyünk, illetve már 2-3 hosszabb ittléten is túl vagyunk.

Nézzünk csak ezeket a paradicsomi napokat beszédfejlődés szempontjából! (Már ha egy közel 20 hónapos mukinál a lentiek beszédnek nevezhetők…)

Kuká – Hát az kérem úgy történt, hogy egyik este, már közvetlen lefekvés előtt Matyusz jó alaposan lefejelte a nem túl gyerekbarát asztal sarkát, pityergett egyet, majd felállt, és kijelentette, hogy „kuká!” Azóta természetesen beszerzésre került egy csodálatos kukásautó (szigorúan a nagyfiúknak való, „Zsombinakisvannekünkiskellazonnal” fajtából), illetve őrült csápolás jár minden kukának, kukásautónak, kukamosó autónak (!!!) és kukás bácsinak (akik nálunk nagyon jó fejek). Szintén ezzel összefüggésbe hozható, hogy a közel 250 oldalas mesekönyvből az eddig használt kb. 10 darab autós (akarom mondani bumbós) oldalból, illetve a 2 darab „hol a tigris?” és 1 darab „háá, itt a tigris!” oldalon túl már az 1 darab kukás oldalt is használjuk.

Tutu – Jajjj, ezt annyira aranyosan mondja, hogy megveszek! A t olyan kemény, mint anno a felsős osztályfőnökömé, az u pedig valami u és ü közötti cukiság! Ja, és a jelentése természetesen hajó, illetve minden érdekes, vízen közlekedő jármű. Tutu egyébként Éliás, a kis mentőhajó is, aki (hála a magasságosnak) átvette a dobogó legfelsőbb fokát übermorál, gyomrot gyorsan megfekvő Thomastól és bandájától. És Tutu Matteo is, akinek a hátsó szobába rejtett, minden nap többször is, és igen alaposan megvizsgált szörfdeszkát, illetve a felejthetetlen balatoni tutuzást köszönhetjük. (Matteo szerint pedig Matyi „King of the Tutu”.) Ja, és ma találkoztunk egy nagyon cuki Ar(tutú)rral is, szóval ez a tutu jobbnál jobb dolgokat jelöl.


Tákká – Bíztató, hogy Matyi azért néha már mutat némi (na jó, egész sok) érdeklődést a mi szavaink iránt. Néha megpróbálja leutánozni, de legtöbbször csak szétröhögi magát. A ritka leutánzások eredménye a tákká, ami babamagyarul tik-tak lenne, de az olyan snassz, ha csak simán letikitakizunk egy órát! Szóval tákká! (És persze kéri, hogy menjük, és nézzünk, ami nekem mindig nagyon jól esik, szép az a KFKI logó az órán, na!)

Táp-táp – Esténként sokat ücsörgünk a parton (bumbókat, azaz ebben az esetben vizibicikliket nézegetve), és ilyenkor repkednek dögivel a sirályok. Na és mit mond a sirály? Legalábbis a Némóban? Táp-táp. Azóta Matyi szerint a varjú, vadkacsa, és a kisveréb is. Bye-bye ká-ká!


Cicszá – Jó, néha trszi-trszá, de egyik viccesebb, mint a másik! Egy esti tanítgatás eredménye, szintén a „figyelem, hogy mit mond anya, majd szétröhögöm magam rajta” fajtából. És az volt a legjobb, hogy másnap találtunk is egy cicát, aki annyira jófej volt, hogy egy autó alá bújt, és onnan kukucskált! És játszott Apával is, így Matyi később el is tudta mesélni: Áppá, bumm-bumm, cicszá!

Kiká – Matyi Balatonon naturista életet él, és nagyon élvezi! Nem szorít a pelus, mindig van mibe megkapaszkodni, csak hogy egy pár előny említsek. Szóval egyszer csak pucéron rohan ki Matyi a szobánkból, és hőbörög, mutogat, meg áppázik. És koszos a lába. Apa be a szobába takarítani. Matyi be a zuhany alá, mosakodni. Na, ekkor mondta, hogy kiká. Tudjuk, hogy mit jelent?

2009. augusztus 15., szombat

Kétségtelenül zseni

Jó, jó, beszélni azt nem tud, és ez így még khhhmmm, eufemisztikus is, de kombinálni azt tud!

Hinta-palinta. Persze nem a közepébe ülve. Üvöltés. Anya: "Jó, jó, kacsázik a hinta, megigazítjuk!" Béke. Majd üvöltés, kacsa, igazítás.

X nappal később. Hinta-palinta. Persze nem a közepébe ülve. "Gágá!" Anyánál csönd. Aztán csörömpölés, mert leesett. A tantusz.

Akinek nem, forduljon bizalommal Matyi szótárához!

Kétségtelenül zseni!

2009. augusztus 9., vasárnap

Vendég a háznál

Múlt heti hosszú hétvégénk fénypontja álló-


és mozgóképen:


Zsombi természetesen ismét megtette hatását, a nem kicsit taknyos, viszont annál inkább álmos Matyit alvás időben érkezve olyan szinten felpörgette, hogy öröm volt nézni. Sajnos délutánra azért csak kipukkadt "Matyuszi", így a balcsis pancsolásból részéről inkább hiszti, mint móka lett. De majd talán legközelebb az is összejön!

2009. július 29., szerda

Matyi kedvenc képe

Talán mert ismétlés a tudás anyja, vagy esetleg csak azért, mert a kép fantasztikus témája feledteti silány technikai kivitelezését, naponta 5-10 alkalommal kényszerülök megtekintésére.


Ilyenkor Matyi megáll a gép előtt, és bumm-bumm záport ereszt rám. Ha korán reggel/este van, akkor sanszos, hogy értetlenkedek, és különböző autós újságokkal próbálom leszerelni (amiből háztartásunk népes arzenállal rendelkezik), ha pedig sejtem, hogy mi a téma, és Apa itthon van, gyorsan átpasszolom a gyereket. Ugyanis az elvárt reakció a következő:
  1. megemeljük az igen sűrű gyermeket (ezért passzolom le, ha tudom),
  2. majd szépen a bemutatjuk a képen látható munkafolyamatot:
  3. "Jön a naaaaaagy teherautó! (M.: mutogatva "bummm-bummm", Anya: "igen, nagyon nagy kereke van!") Kiborítja a pici járgányba az aszfaltot (azt hiszem innentől szakmailag nem teljesen pontos a folyamatleírás): suttttty! A pici járgány megrázza bzzz-bzzz-bzzz, az kipotyog az útra, és a járgány jól beletapiskolja putty-putty-putty. Aztán jön a naaaaagy úthenger (egy másik fotón az is látható, de hála Istennek nem kell mindig megnyitni) és shhhhhhh átgurul az aszfalton és kilapítja.
  4. A hangutánzó szavakat természetesen rázás, suhanás, döcögés és egyebek kísérik, szóval kiírhatnám magamra, hogy 2 db százassal működik az útmester szimulátor, de nem lenne értelme, hiszen egy kasszán vagyunk (a "tényleg nem panaszkodhatunk, áldott jó szíve van" Apáén).
A kép egyébként Balcsin készült, egy olyan kiruccanáson, amiről természetesen elmaradt a beszámoló, és egy olyan utcában, ahol bár tavaly szétparáztuk magunkat, de megmaradtak a gyönyörű platánok. És ezért is, meg sok egyébért, Siófok a kedvencem azon önkormányzatok közül, akiknek szerencsénk van adót fizetni (Nagyi után szabadon)!

2009. július 17., péntek

Változatosság kedvéért

Egy kis áppá (és anya, de az kit érdekel) fénykép rendezgetés, háttérben gágá (melynek legújabb jelentése "Thomas a gőzmozdonyt szeretnék nézni!", vagy esetleg "Kisvakondot szeretnék nézni!", általában mindig az, amelyiket épp nem rakom be). Szerencsére sikerült ráközelítenem a rejtélyes lila foltokra Matyu karján, hadd jöjjön a Gyermekvédelem!


A történethez hozzátartozik, hogy a felvétel készülte után 5-10 perccel Matyi operációs rendszere fatal error-nak tűnő hibára futott, és eleresztett egy "Áná"-t Áppá (és Áná) fénykép láttán, de szerencsére minden rendben van, a hiba azóta nem ismétlődött meg!

2009. július 16., csütörtök

A fiúk...

...szebb napokon bekopognak egymáshoz, órákat rohangálnak, ugrálnak, lovagolnak, hengereznek, építenek, rombolnak, hatszázszor leizzadnak, párszor összevesznek, kibékülnek, néha megpihennek, esznek egy kis kölesgolyót,


bolondoznak,


aztán kezdik (kezdenék)az egészet előröl.

Szerencsés, akinek a közvetlen szomszédban lakik egy ilyen jó barátja!

Ha már Zsombi, akkor idézem tőle az egyik kedvencemet: "Csak egy percre, hogy megnyugodjon!" Ez akkor szokott elhangzani, amikor (épp) Matyi őrjöng az esti kertből feljövetelnél, hogy be akar menni hozzájuk. A másik a "Csak körülnézek!", ezzel fordított esetben győzködi Zsombianyu Zsuzsit.

2009. július 14., kedd

Mosolydíj

Fura érzés, amikor kiderül, hogy egy közeli, vagy távoli ismerős olvassa Matyi történeteit. Egy pillanatra ilyenkor mindig megijedek, aztán meg persze rájövök, hogy nem kéne itt ál szégyenlősködni, én írok (egyelőre?) nyilvános blogot! Aki titkolózni akar, írjon kockás füzetbe, és dugja el, hátha nem találja meg a taki néni! Na de amikor ismeretlenről derül ki, hogy akár rendszeresen is benéz Matyi világába, hú, az még érdekesebb érzés!

Na és hogy ezt még übereljük, egy ilyen ismeretlen ismerős, "LiliNortiAnyu" nem csak érdeklődésével, hanem egy mosolydíjjal is megtisztelt minket! Bezony, úgy látszik, van ilyen is! Ez azt kapja, aki mosolyt csal mások arcára. Örülök, hogy ez nekünk is sikerült!


Na már most az az igazság, hogy itthon lébecoló anyukaként sikerült rácuppannom egy-két olyan témára, ami minden szabadidőmet felemészti. Én így az általában díjazottaktól eltérően nem nagyon olvasok klasszikus értelemben díjazható babás blogokat. Ebből az következik, hogy szembe megyek a díj szabályával, és nem adom tovább három másik mosolyfakasztónak, és ezzel bevállalom a hét, esetleg hónap főgenyája szerepét. Viszont adok három tippet, hogy hol lehet mosolyogni. Mindenféle értesítés, meg díjküldés nélkül...
  1. Adél és Áron csodálatos élete - Szuper vicces, rövid, így rrrrrendkívül elfoglaltak/lusták által is gyorsan és könnyen emészthető bejegyzések. Áron 2 nappal fiatalabb Matyinál, így tőlem különös figyelmet kap.
  2. Hommelette - Mostanában belustuló, amúgy így a messzeségből ijesztően intelligensnek tűnő, kicsit grafomán Apuka nem mindennapi blogja Matyunál 1-2-3 hónappal idősebb leánykájáról (is). Nem biztos, hogy mindenkinek bejön, nekem igen. Jó lenne így írni!
  3. Dooce - Na ez tuti, hogy nem jön be mindenkinek, de én vállalom, hogy rajongok érte! (Ön)irónia, szarkazmus, (szerintem) fantasztikus humor, tök jó fotók. Ahogy én azt szeretem.
Ja, és a mosoly a legrövidebb távolság két ember között! (Ezt nem én, hanem egy nálam okosabb ember mondta.) Csak bátorság is kell hozzá. (Ezt meg én.)

2009. július 13., hétfő

Áppá


Szerintem nagyjából 2-3 hete történhetett, hogy Matyi szert tett egy végtelenített „Áppá” lemezre. Azóta ezt hallgatjuk. Főként én, hiszen Áppá néha-néha elmegy dolgozni.

Ilyenkor történik, hogy Matyi felkapja a távirányítót, szépen kifordítva a fejéhez teszi, és már hívja is Áppá-t. Ha én esetleg a telefonomhoz nyúlnék, akkor Áppá felkiáltásokkal megfenyeget, hogy azonnal rakjam le, mert mi lesz, ha Áppá hív, és mi nem vagyunk elérhetők!

Aztán a délelőtt folyamán még átrendezi a lakás Áppához tartozó tárgyait, elsőként általában a pizsamát hurcolássza, majd legtöbbször a cipők és papucsok Áppá kiáltásokkal kísért dobálása következik. Persze ezt én is szeretem, mert valljuk be, kevés annál szebb dolog van, mint a lakás különböző pontjain véletlenszerűen elhajigált 43-as férficipő. Főleg, hogy előtte fényesre nyalja a talpukat. Amiben sikertelenül próbálom megakadályozni. (Ma egyébként a felett érzett bánatában, hogy Zsombi nincs itthon, lenyalta legkedvesebb barátja ajtó elé készített cipőjének talpát is. Nem vagyok elég gyors!)

Áppá imádat és szajkózás igazándiból akkor a legszebb, amikor egy másik szerelemmel párosul: az autóéval! Jaj kérem, itt persze már nem akármilyen autóról van szó, hanem Áppá autójáról! (Amiről néha azt hiszem, hogy talán még Áppánál is nagyobb isten…) Nem, mi (még?) nem tartunk ott, hogy autómárkákat mondanánk fel séta közben, viszont nagggyon messziről felismerjük az Áppá típusú autó minden verzióját, és ezt Áppá felkiáltásokkal jelezzük is. Főként Matyi.

Áppá túladagolást azt hiszem most szombaton kaptam, amikor Robi kimenőt kért, vagy inkább osztott magának. Azt, hogy péntek este nem volt otthon, feledtetni látszott a Zsombinál való fürdés frenetikus élménye. De szombat reggelre kiborult a bili, fél nyolctól dőlt Matyiból az Áppá. A fentebb bemutatottakon kívül leparancsolta a szekrényről az összes Áppá képet (ami persze Áppá és Áná kép, de én csak egy bökést kapok, hogy „jó, felismerlek ám téged is Áppá mellett!”), és ezeket nézegetve tudott csak reggelizni. Aztán a laptopon is végig kellett nézni egy-két (száz) áppás képet, ami akkor vált frusztrálóvá, amikor heves fejrázással és nyekergéssel jelezni kezdte, hogy ő bizony nem erre az áppás képre gondolt abból az ezerötszázból, amit az elmúlt másfél évben készítettem róluk. Ebédnél folyamatosan Áppá helyét mutogatta, és kiakadt, hogy nem Áppá autójával, hanem az én szerény kis járgányommal megyünk Nagyihoz. Húúú, ekkor már nagyon vártam Áppát! Aki aztán csak megjött.

Ja, és az Áppá lemez telepítésével az Áná véglegesen törlődni látszik a merevlemezről. Köszi!

2009. július 7., kedd

Eskem-beskem


Hétvégén Matyu nagyobbik nagynénje elkelt, így egészségileg kicsit megzakkant családunk lagziba vonult. Ez persze egyszerűbbnek hangzik, mint amit végül csináltunk, de röviden tényleg ennyi történt.

Na, talán kicsit bővebben! Elvileg a lényeg, hogy Verocs bizony elkelt. (Apa az esküvőn végig naaagy "SOLD" pecsétet vizionált húgocskája hátára...) De ami Matyi világában azért egyelőre fontosabb, megtörtént, amit a másik, hivatalosan még el nem kelt nagynéni "ezt kizárt, hogy Zsuzsi hagyná" kategóriába sorolt. Zsuzsi (Anya) ugyanis Nagyira testálta a Matyi altatásával, majd ébredés után esküvőre sofírozásával járó feladatot és felelősséget. És itt ugye nem az altatás a lényeg, hanem a jogosítványt 50 (akarom mondani 38) fölött szerző, "azt hittem, hogy padka, így kétszer nekitolattam az oszlopnak" sofőr. De valahogy éreztem, hogy menni fog ez nekik, nem volt bennem semmi félsz. Nagyi is érezhetett valamit, mert aztán hazafelé megköszönte a bizalmat...

Több turnusban érkezésünk egyébként hihetetlen hatással volt pici családunkra (magyarul ránk, a szülőkre). Gyönyörű környezet, kedves ceremónia, mi meg csak az órát és a telefont lestük felváltva. Aztán már nem bírtuk, megcsörgettük őket, mint kiderült pont abban a pillanatban, amikor megérkeztek. És akkor rohantunk, mint a hülyék, hiszen már vagy 5 órája nem láttuk a gyerekünket!

Aki aztán az esküvőn töltött idő java részét a parkolóban töltötte, "kivételesen" autókat simogatott, illetve Apa autójához rohangált önfeledt "áppá-áppá" kiáltások közepette. Szépen kihasználta a ritkán látott, kicsi lányuk esküvőjén mégkisebb unokájukra koncentráló nagyszülei totális odaadását! Pörögtek szépen Matyi körül, ahogy azt illik! De azért jutott egy kis idő egy bazi nagy szelet tiramisú behajtogatására is. (Jó, hogy a teljes felhozatalból a potenciálisan nyers tojást, koffeint és alkoholt tartalmazót választotta! Persze csekkoltam, és arra jutottam, hogy az eredeti recepthez nem épp foggal-körömmel ragaszkodva készült a süti, szóval nem kell aggódni!) Ja, és Matyu csajozott is egy kicsit, a fotón épp a gyereksereg korban Matyuhoz közel álló hölgyeinek legszebbikével, Júliával látható.

Éljen az ifjú pár! (Melyik is?)

2009. június 30., kedd

Matyi szótára

Azt hiszem, olyan másfél hete történt, hogy a rossz idő, meg a bezártság elől az IKEA játszórészébe menekültünk. Nem részletezném, Matyi mennyire be volt rezelve, szorította a kezemet, rángatott, röviden szólva szeparációs szorongott, mert most nem ez a lényeg. Hanem, hogy összeakadtunk (kicsit a bajszunk is) egy (nem voltunk benne biztosak, hogy) kislánnyal, aki egészen pontosan 28 nappal volt idősebb Matyinál. És mondta, hogy kisegér, amikor (sikertelen) kísérletet tett az állatka megszerzésére. Meg, hogy "kérem szépen"! (Mondjuk ezzel se ért el többet szegény.) És akkor anyukája elárulta, hogy hajnalban azt mondta a kiscsaj, hogy "fáj a fogam, kérek dentinoxot!". Khmmm. Jó, lehet, hogy nem ragozta rendesen!

Mindez aznap történt, amikor mi körbeünnepeltük a 10-20 "áppá"-t elrebegő Matyut. Sok minden átszaladt a fejemen, ezek közül az "itt az ideje megírni Matyu szótárát" a leginkább vállalható.

Brumm-brumm, bumm-bumm, vagy ritka, de kedves becézésük: brümi - milyen jó, hogy alfabetikus sorrendben is előre kerülhet, ami előre való! Matyi beszédének és gondolkodásának (minimum) 85-90%-át teszi ki brumm-brumm, amivel egyeseknek kicsi az agyára megy. A brumm-brumm az egy szent dolog, általában (minimum) négy kereke van, és brummog. De valamiért brumm-brumm az is, ha pl. Apa zuhanyzik (Anya is szokott, csak az nem "brumm-brumm", hanem fürdőajtón dörömbölős "dedeeee!"), Pista bácsi füvet nyír, mosógép centrifugál, na meg a mélyhűtő. Fontos megjegyezni, hogy a legszentebb brumm-brumm Apa brumm-brummja, amit ha Apa meghoz, semmi más nem számít. Igen, nem félreértés, annak örülünk, hogy Apa meghozza brumm-brummot, és nem annak, hogy brumm-brumm meghozza Apát. Ha jó, azért néha annak is, de nem feledjük, mi fontos egy férfinak! És imádom, amikor álmában brummog, biztos valami jó kis mixerautósat, vagy csömöri buszosat álmodik!

Dádá - (háháhá, ezt senki nem találná ki!) kutya főnév, illetve ugatni ige. Nagyon kellemes, amikor kicsit vagy kevésbé szimpatikus néni ölebét dádázza le a gyermek, én meg kapom a szép pillantásokat az agresszívnak tartott kölköm miatt.

Dede (egyéb, fokozott izgalmi állapotban használatos formái: deje, gyeje) - gyere azonnal, és vegyél ki az ágyból/játsszál velem vonatosat/ülj be velem az autóba, mert hülyét kapok!

Gádá-gádá - (főként) labda, de mint korábban már említettem, Matyi minimalizmus jegyeit felmutató nyelvi szabályai szerint egy labdára (többé-kevésbé) hasonlító ajtótámasz, barack, sárgadinnye, lufi is simán gádá-gádá. Így jött az, hogy a kb. egy hónapja a hűtőbe betett sárgadinnye (Zsombi szótárából idézve: büdös dinnye) még most is néha gádá-gádá-s hűtőrángatást eredményez. Azt nem tudom, hogy a mélyhűtő mikor nyelt el egy bumm-bumm-ot, de azt meg bumm-bumm-ozva rángatja. Jeah!

Gágá - a halandók gyermekei által csak háp-hápnak, ne adj Isten kacsának szólított szárnyas, illetve minden egyéb rokon fajzat, ami nem a következő szócikkben szereplő nevet kapja. (Szintén vicces dolog a parkban galambokra gágázó Matyi...)

Káká - természetesen nem az, aminek az ember gondolná, hanem egy a kár-kár-ból származtatott szárnyasmegnevezés. Érdekes, hogy míg a parkbéli galamb gágá, addig a tetőn turbékoló típus káká.

Nám-ná(m), illetve mostanság námmá - könnyen kitalálható, szinte már nemzetközileg is elfogadott éhségcsillapítást célzó felszólítás. Csak az teszi egzotikussá, hogy Matyu nemes egyszerűséggel evés és ivás iránti óhaját is ezzel fejezi ki, így könnyen beleszaladunk egy fél órás "na, ezt ennél?" játékba, hogy aztán a végén kiderüljön, hogy csak szomjan akar halni szegénykém. Alapjaiban véve nem bánom, hogy a mi nyelvünk helyett az övét tanuljuk, de azért arra már többször kértem, hogy nám-nám ügyben legyen kedves pontosítani!

Nene - A reggeli "dede" után következő szó, néha pólóban turkálás kíséri. Annál ezerszer jobb, mintha cici felkiáltásokkal kergetne! (Egyébként gyakran bepróbálkozik, mostanság például ha a nagy rohanásban elvágódik, pityizik egy kicsit, szinte mindig jön egy "nene" javaslat. Arany bogaram azt hiszi, hogy így egy mozgalmasabb napon 5-10-szer nenézhet! Téved.)

És ezzel azt hiszem, végére is értünk. Persze, van (volt, lesz) áná, meg most épp áppá korszakot élünk, de aztán szerintem tényleg vége. Olyanunk sincs, hogy "nem"! Aki azt hiszi, hogy aggaszt ez a "bőbeszédűség", azzal vígasztal, hogy majd megtanul beszélni! Tényleg? Komolyan azt gondolta valaki, hogy attól félek, hogy húú, majd nem fog beszélni?? Szerintem vicces ez a babanyelv, főleg, mióta értjük! Mondjuk Apa azért naponta egyszer elmondja, hogy mennyire várja, hogy beszéljen már. De az a gyereknevelés, ha jól látom, mindig valami "mennyire várásáról" (is) szól, tehát valószínüleg ez így jó. Apa mennyire vár, Matyi meg babagagyog. Én carpe diem (kijelentőben, és nem felszólítóban), meg fordítok, ha tudok.

2009. június 11., csütörtök

Gada-gada

Még mindig nem írtam meg "Matyi szótárát", pedig már milyen rég óta tervezem! Ha meglenne, akkor most nem kéne magyarázkodnom a matyiul nem beszélőknek...

No, szótár híján íme "gada" jelentése: labda, illetve minden, ami Matyi szerint az. Nem válogatós, így az ajtókitámasztótól kezdve a cseresznye magig sok minden gada. Egyik kedvencem a sárgadinnye (ahogy tegnap Zsombi mondta: büdös dinnye), amit Matyi egyik nap kiszúrt a konyhapulton, és majd megveszett, hogy nem labdázhat vele. Aztán jól megjegyezte, hogy betettem a hűtőbe, mindig mutogat is arra, hogy gada-gada. Így legalább tudom, hogy miért gada a hűtő, nem úgy, mint azt, hogy miért brumm-brumm a mélyhűtő. Nem raktam én oda se autót, se buszt, se semmit...

Tegnap megkínáltam Matyit sárgabarackkal, amiből egy irtó vicces dolog kerekedett! Ha tudna (magyarul is) beszélni, azt mondta volna, hogy "Ugyan má' Anya, ne bolondozz, én labdát nem eszem!". Ennek hiányában csak elbolondoztunk a barackkal jó 5 percet. Persze csak a végére jutott eszembe, hogy akár elő is vehetném a kamerát. A hangulatot azért még sikerült elcsípni!

2009. június 8., hétfő

Bréking: Matyi picit elálmosodott!

Úr Isten, Úr Isten, annyira cuki dolog történt velünk, teljesen kész vagyok! Apa szerint "megtörtént, amire közel másfél éve várunk"!

Szóval a lényeg: Matyi belakmározott Nagyi szuper borsóleveséből (természetesen méretes felnőtt adagot), majd elrágcsált egy grissinit, és annyira jól elvolt az etetőszékben, hogy arra gondoltam, én is eszem gyorsan valamit. Örömmel konstatáltam, hogy fárad a lelkem, szép nagyot ásított, aztán fordultam kettőt, és hopp, egyszer csak ezt láttam:


Kéééész, én ezt el se hiszem! Matyinak 1-2 hónapos korában sem sikerül evés után beájulnia, és most akkor itt van ez! Mindig is sejtettem, hogy nekünk van a legédesebb tündérmacskánk, de hát ez már a csúcs!

Ja, és kérem senki ne merje azt gondolni, hogy Matyi ráunt volna a szent autókatalógusra, én ennek lehetőségét - Matyit jól ismervén - teljességgel kizárom!

2009. június 7., vasárnap

Balatoni évadnyitó 2009


Bár a meteorológusok meg az esőcsinálók mindent megtettek, hogy tovább toljuk magunk előtt az oly rég óra vágyott balatoni évadnyitót, szombaton csak összeszedtük a bátorságunkat, és leugrottunk kedvenc nyári helyünkre.

Nagyjából nyolc hónap telt el azóta, hogy elbúcsúztunk (többször is) a balatoni nyártól. Nem tűnik soknak ez az idő, de azért ha belegondolunk, mégiscsak közel Matyu eddigi életének fele telt el azóta. Így egyáltalán nem meglepő, hogy szinte minden más, mint tavaly!

  • Most már nem bőgéssel, hanem brummogással telt az utazás. Mondjuk szerintem ha kevésbé jó társasága van Matyinak ott a hátsó ülésen, akkor azért lett volna bealvás is. De hát ott volt Nagyi, aki hamarosan megszerzi közlekedésmérnöki diplomáját! Így most már (hála a jó égnek) nem az Ovisok aranyalbumának slágereivel próbálkozunk, hanem "ott egy Combino!", "hóóó, ott a 173-as busz!", "Matyi, nézd, Sprinter!" kommentek röpködnek.
  • Megérkezünk, és lerakjuk! Óóóó, tavaly még "állandóan" fogni kellett, kúszni ugye elvből nem, mászni meg még nem mászott. Most meg felpattan a motorra, és hátrarobog. Aztán gyorsan vissza, majd újra hátra. Meg fel a lépcsőn. Meg szíve szerint le is, de neeeee!
  • Rohangál a házban, és úgy tűnik, Nagyi szobája tetszik neki leginkább. Ez nagyon bíztató, mert ugye azt már eldöntöttük, hogy Nagyi lesz az a szerencsés, aki reggel mehet Matyuval a strandra játszózni, de így talán a reggeli műsor egyéb részeit is megoldhatják kettesben. Na jó, ez csak álom, meg félig-meddig vicc, de azért jól hangzik!
  • A séták láthatóan bonyolultabbak lesznek. Pedig oly boldogan indultunk első sétánkra, nem a babakocsiban ült, ne adj Isten vonyított a drága gyermek, hanem vígan hajtotta motorját. Hajjj, de jó dolgunk, meg de szép nagy fiunk van, gondoltuk mi. Aztán 5 perc múlva kiderült, hogy Matyu szerint teljesen rendben lévő dolog lenne motorral belehajtani a Balatonba. Ennek ellenkezőjéről elég nehezen sikerült meggyőzni.
  • Ahogy arról is, hogy merre vegye az irányt motorjával, de ezt igazából előre sejthette (volna) az, aki előre elgondolkodik.
  • Ami változatlan: zseni a gyerek! Nem csak a Balatonban úszkáló kacsákat gá-gá-zta le, hanem a betontéglával kirakott árkot is az út szélén! Jó, ezzel azért okozott egy kis fejtörést, de aztán csak beugrott: Rákos patak! Persze, ugyan ezek a betonlapok, csak hát abban víz is van, meg a gá-gá-k! (Aki azt meri mondani, hogy a kacsa háp-háp, velem gyűlik meg a baja!)

Kár, hogy haza kellett jönni, de hát ez van. Most már csak kieste magát az eső, és akkor retteghet a Balcsi, Matyi bizony jön!

2009. június 1., hétfő

Ugyan má', ki az a Talma?!?


Tessék azonnal elfelejteni a címben szereplő úriembert, itt van ugyanis a holnap sztárja! Mondjuk ha az ő méretei az ideálisak a motorsporthoz, akkor (is) gyorsan túl leszünk ezen a témán, Matyi szerintem 10 éves korára hozni fogja a méreteket. A lábat tuti*.

Na, de a lényeg: Matyi a pnkösdi hosszú hétvégét (konkrétan annak 3 nem esős óráját) arra használta, hogy tökélyre fejlessze eddig inkább viccesnek nevezhető motorozási képességeit. Korábban felváltva azzal sokkolt, hogy vagy (a nagyfiúktól ellesve) a "nyereggel" kb. 30 fokos szöget zárva hátradőlve "motorozott", ha lehet gyakori kézelengedésekkel, vagy pedig gumiparipájához hasonlóan ugrált a motorral. Ami igen vicces látvány, de azért megfigyeléseim szerint nem veszélytelen.

És akkor a jelen: 1. remekül kormányoz, 2. lépegetve, és 3. páros lábbal lökve is csodálatosan halad, 4. ordít, ha nem arra (értsd: HÉV felé, világgá) megyünk, amerre ő akar.

A motorozás kapcsán belenéztem az üveggömbömbe, és az alábbi problémákat látom:
  1. mindig más motorja kell, és ha lehet, egy számmal nagyobb a nekünk valónál,
  2. megpróbáltam, de sehogy sem tudom a babakocsira applikálni a motort, mely látvány eddig szánalmat keltett bennem, azért még mindig jobbnak tűnik, mint a fülre akasztás, ne adj Isten babakocsi tolás közben kézben cipelés,
  3. ha nem akar arra menni legalább az esetek 51%-ban, mint én, akkor hogyan fogunk hazakeveredni???


Na mindegy, ez a jövő zenéje, most még nagyon büszkék vagyunk és örülünk. És nagy örömünkben majd megpróbálunk arra is rájönni, hogy miért sikerült 90 fokban elfordítva felvennem videóra az első naaaagy motoros kirándulást.

*Nem bírom megemészteni ezeket az óriás patákat! Fel is emlegetem elég gyakran, Matyi meg kiröhög. A pata szó ugyanis nála (per pillanat) a nagyon vicces kategóriába tartozik.

2009. május 31., vasárnap

Alkotói válság, meg egyebek

Nem pörög mostanság a blog. Mármint az pörög, mert megdöbbenek, milyen "sokan" benéznek, hogy hátha, de a kezem az nem pörög. Az agyam még kevésbé. Alkotói válságomat élem, na!

Meg aztán ahogy Robinak ma elpanaszoltam, túl sokat akarok. Kikupálni magam fotózásból, megszépíteni a blogot, írni a blogot, elmélyülni Photoshopban, leporolni ilyen-olyan szakmai tudásomat, elolvasni és megfőzni azt a sok-sok jó receptet a kedvenc főzős blogokból. Meg akár vasalhatnék is. De a sok-sok szék közül be-becsusszanok a pad alá. Egyikre se jut idő.

Ja, meg mintha lenne egy nem kifejezetten egy helyben ülős, szájban tejet nem altatós, amúgy szuper jófej gyerekem is, aki nem rest igénybe venni a szabadidőmet!

Na jó, azért amikor alszik, néha jut idő egy kis Matyi kép nézegetésre meg színezgetésre, alakításra. És azt legalább gyorsan berakhatom ide. Szóval egy tavalyi kedvenc, sokszor:

2009. május 28., csütörtök

Bálványimádás

Zsombi a kedvenc, kétség nem fér hozzá. Nagyi már féltékeny rá, nem is kicsit. Nem adom fel, és egyszer tényleg felveszem azt, ahogy "hejhejohejo"-zik, és Matyu gurul a röhögéstől. Meg azt is, amikor ölelgetik egymást, és én olvadok. Addig egy kis "csak megnézem, hogy nem tűntél-e el a sisakod alól":

2009. május 24., vasárnap

Nagyival és nagynénivel történő fürdés eredménye

Tegnap nem nagyon értettem, milyen vízben ugrálásról mesélt Nagyi, de megvan a megfejtés:


Talán érdemes lett volna aláfestésnek betenni a "Pancsoló kislányt", és akkor nem az én hőbörgésem hallatszik, de erre most nincs erőm. Mondjuk azt, hogy a döbbenettől!

2009. május 23., szombat

Bréking: Matyi Nagyival alszik

Már több koncertet és esti programot mondtam le, mert nem tudtam elképzelni, hogy azzal sokkoljam Matyut, hogy nélkülem kell elaludnia. Aztán egy pár hónapja eldöntöttük, hogy egy júniusi koncertre most már aztán tényleg én is elmegyek, és Nagyi megnyeri az esti altatást. Ez volt a terv.

Aztán egyszer csak jött egy levél egy nagyon távoli, de nagyon kedves rokontól, hogy barátaik Magyarországra látogatnak, és de jó lenne, ha megmutatnánk nekik Budapestet, és ha lehet, akkor by night. Huhh, gondoltam én, akkor tehát vagy megy Nagyi a maga "sötétben kicsit nem (sem) látok" szemével, vagy én összeszedem magamat, és megtesszük Matyuval azt az első nagy lépést.

Nagyi megörült, hogy de jó, persze, alszanak majd ők együtt, meg bandáznak, meg miegymás, de én persze már reggel úgy ébredtem, hogy "jaj Istenem kicsi Matyukám, mi lesz veled"! Meg velem!

Délelőtti folyamatos rosszullét eredményeként délre összeszedtem a bátorságom, és megkértem Nagyit, hogy módosítsunk a programon, és az az első nagy lépés legyen már egy kicsit kisebb: játszanak délután Nagyinál, de aludni jöjjenek haza Matyi otthonába. Nagynéni is egyből felajánlotta a segítségét, az én szívemről meg valami gigantikus méretű kő esett le! Így búcsúztunk el Matyutól.

Részünkről a délután és az este nagyon jól sikerült, és be kell vallanom őszintén, gondoljon rólam bárki bármit, nem gondoltam Matyura minden pillanatban. Nem elemezgetném, de így volt.

Az este hamar elment, 11 után kicsivel úgy néztünk ki bambán az autóból, mint anno buli, vagy még jobb esetben egy jó kis éjszakába nyúló könyvvizsgálat után. Ezen mondjuk jól elönironizálgattunk Apával.

Aztán hazaérve meghallgattunk a világ legboldogabb Nagyijának beszámolóját: Matyi szupercuki volt, szétpacsálta magát a kádban, össze-vissza ugrált (???), aztán kint is ugrált, aztán evett (hová tűnt kérem az esti rutin?), aztán olyat csinált, ami miatt sürgős peluscserére volt szüksége (rutin???), aztán elaludt, de felébredt, mert Nagyi levert valamit (hopp, és újra itt a rutin!), aztán azt mondta, állítólag tisztán, hogy "Anya, gyeje!" (cuki-cuki, meg egy pici brühühü), aztán elaludt. És Nagyi ragyog az élménytől. Én meg kivenném az ágyból, és megölelgetném. Mármint Matyut.

Szóval ezt léptük ma.

2009. május 15., péntek

Beszélgetünk

Persze csak a magunk módján...


Este, fürdés után, alvás előtt, kanapén. Időjárás jelentés közben. Matyi felül, a TV-re mutat.

Matyi: "Gá-gá!*"
Anya: "Nem gá-gá, hanem Vissy Ká-ká!"
Csönd.
Matyi: "Ká-ká!"

*Sok minden gá-gá, de az ős gá-gá Bebe, a liba. Így a "gá-gá" felkiáltás jelen kontextusban "Azonnal kapcsolj a Bebe TV-re, mert különben nem állok jót magamért!" jelentéssel bír. Máskor meg azzal, hogy "Nézd Anya, galambok!" Hmmmm... Tényleg meg kéne már írnom Matyi szótárát!


2009. május 11., hétfő

Elolvadok

Totál kész vagyok a meghatottságtól, meg a büszkeségtől! Tényleg, szerintem nem is tudom szavakba önteni.

Szóval ma dél körül a levezető babakocsis körünket futottuk, és mivel szigorúan forgalmas utak (esetleg sínek, talán-talán parkoló autók) mellett szabad csak sétálnunk, megint az ovi mellett vezetett hazautunk. Ilyenkor félve lesek és hallgatózom, hátha meglátom Zsombit, vagy Barnát, és persze figyelek, hogy ők ne vegyenek észre, nehogy szívfájdalom legyen a bezártságból. (Én valahogy még mindig emlékszem, mennyire rossz volt, amikor Acsi elsétált az ovi mellett Pasekkal, és én nem mehettem velük. Brühühü.)

Na, most nem voltam elég óvatos, Zsombi egyből kiszúrt minket, és szaladt oda vidáman, hogy "Szia Matyusz!". Én kicsit megijedtem, hogy akkor most mi lesz, de hát ami jött, arra aztán nem számítottam! Zsombi elfordult, és elkiáltotta magát: "Gyertek, gyertek, itt az egyik barátom, a Matyi!!".

Jajistenemjajistenem, az én pici fiamat valaki a barátjának nevezi! Bocsánat, nem is bárki, hanem egy 4 és fél éves nagyfiú! Kész vagyok, elolvadok!

És most már tényleg le kell videóznom, ahogy Zsombi bohóckodni szokott Matyinak, Matyi pedig nézi (és követi), mint a Messiást!

2009. május 1., péntek

Matyi 16 hónapos


Nem, ez nem igaz! 2009. május 31. van, ráadásul késő este, szóval Matyi holnap már 17 hónapos. Úgy, hogy az a semmirekellő anyja még mindig nem volt képes megírni a "Matyi 16 hónapos" blogbejegyzést.

Na és akkor most anya elszégyelli magát, és pótolni próbál. Persze egy pillanatra sem hiszi, hogy vissza tudna emlékezni, mi volt 1 hónappal ezelőtt. Brummogáson és játszóterezésen kívül.

És akkor segítségül hívja Apát, hátha egy súlyadatot le tudunk pötyögni. De Apától "háááááát, fogalmam sincs, pedig napokig ismételgettem" választ kap, és kétségbe esik. Aztán Apa próbálkozik, hogy "talán valami 12,734". Ami kedves, de túl pontosnak tűnik ahhoz, hogy igaz legyen, hiszen a babamérleg csak dekagramm pontossággal sokkol. Pedig milyen jó lett volna grammokon parázni bő egy évvel ezelőtt!

De akkor mi álljon itt azon kívül, hogy gyönyörű, zseniális, jó fej, eszik, alszik, jár, kel, nem beszél (mármint a mi nyelvünkön), egyszerre (szegéééény) minimum 8 fogat növeszt, imádja Fánkát, bálványozza Zsombit, kezd kicsit anyásodni, és kedvenc foglalatosságai a garázsban autó simogatás, autóba beszállás és minden gomb eltekerése, illetve nehézfémek belélegzése a Rákosi út szélén állva és a forgalmat bámulva?

Hát, talán annyi, hogy annyira ő a legjobb, és ilyen anyánál annyival jobbat érdemel, hogy legközelebb esküszömesküszömesküszöm nem csúszok meg ennyire a hónapos szülinapi poszttal!

2009. április 30., csütörtök

Szőlőcsócsa

Matyi imádja a szőlőt*. Én pedig nem tudok betelni azzal, ahogy csücsörítve cuppog. Mondjuk ezen a felvételen pont valami nagyon izgalmas történhetett Bebe (alias gá-gá) TV-n, így nem ad bele apait, anyait a csócsába. De azért a lényeg látszik.


*Paramamiknak: természetesen magnélkülit, darabolva!