Attól tartok, ma reggel kis ízelítőt kaptam abból, hogy milyenek is lesznek a rohanós reggeljeink. Történt ugyanis, hogy az eddig atomóra pontossággal fél hétre kalibrált Matyink fél nyolckor "csörgött", így az egész család elaludt. Ez már önmagában is csoda, na de ha azt is hozzáteszem, hogy tegnap este fél kilenckor már húzta a lóbőrt, akkor már világra szóló szenzáció! Na de a lényeg, hogy későn keltünk, Apa gyorsan itt hagyott a pácban, így olyat pöröghettünk Matyival, hogy csak na.
Talán kilenc után tíz perccel érhettünk be a csoportba, és alig hogy kezdtem magam jól érezni, "kipróbáljuk, hogy megy" felkiáltással ki is lettem ebrudalva a csoportból. Háromnegyed tízkor már ott csücsültem az "átadóban". Tízre kitöltöttem minden papírt. Negyed tizenegyre elolvastam az egész "Jó tudni" dossziét, és megtudtam, hogy van olyan, hogy ölelkezési idő. Közben az átadóhoz közelebbi csoportban egy kisfiú bömbölt, gondoltam is, hogy valami fizetett statiszta, aki csak azért muzsikál, hogy ne halljam a saját gyerekem. De a hébe-hóba kilátogató gondozó nénik mindig megnyugtattak, hogy minden rendben, nem Matyi sír.
Kihallgathattam a technikai személyzet beszélgetését is, így elgondolkodhattam azon is, hogy lehet az, hogy az ötös csoportra már elfogyott az étlapon szereplő csirkemell, és helyette virslit kapnak a paradicsomos rizs (!?!) mellé. De aztán lassan egyre inkább a megkérdezzem, merre lehet, vagy inkább hazavigyem kérdés kezdett foglalkoztatni. Kicsit háromnegyed tizenkettő után döntöttem a "megkérdezem" mellett, csak hogy három perccel később a sírva anyázó Matyukámat hallva rohanhassak ki a mosdóból.
Édes kismacskám ott rohangált kétségbeesve az átadóban, Bea gondozó néni meg futott utána, hogy megnyugtassa. Hajszálon múlt, hogy nem bőgtem el magam. Igazándiból sírtam, csak valahogy a könnycseppek bent maradtak. Szerencsére. Matyit pedig sikerült azzal megnyugtatnom, hogy beszállunk az autóba, és megyünk vává-hoz.
Bea gondozó néni egyébként a nagy sírás-rívás közben beszámolt róla, hogy az ebéd utolsó falatjáig minden a legnagyobb rendben ment, ott tört el valahogy a mécses.
A szomorú konklúzió tehát az, hogy én többet sírok, mint Matyi. Elsőre ugye azt gondolnánk, hogy ez így jó, mert sírjak inkább én százszor, mint ő egyszer, de azért ma este Tiborral is (újra) átbeszéltük, hogy ez így nem jó. Mert nekem kell erősnek lennem, mert Matyi engem figyel tudat alatt, és tudatosan is. Szóval ma lefekszem, és holnaptól úgy viselkedem, hogy az neki a legjobb legyen. És nem sírok. És délben is elszopogatom azt a két tablettát.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése