Érdekesek ezek a gyerekek, főleg persze a sajátom, akit van szerencsém a nap egész sok órájában közelről megfigyelni. Ha még annál is jobban leépültem volna szellemileg, mint tettem, akkor simán azt hihetném, hogy ha ez a gyerek nem beszél (és ő bizony magyarul nem nagyon), akkor nem is nagyon ért, hébe-hóba gondolkodik csak, és emlékezni sem úgy emlékszik, mint mi.
Szerencsére ennyire azért nem vagyok gyagya (gondolom majd a második terhesség és szülés megadja a kegyelemdöfést), viszont a memória dolog valóban úgy fest, ahogy az fent áll. Matyi és az én memóriám ég és föld. Matyi javára.
Így például a héten izgi memóriajátékot játszottunk. A hátsó szobában püföli a falat, hogy gada-gada. De sehol egy labda a láthatáron! „Jaaa, hogy arra gondolsz, hogy 2 hete pingpongoztunk a falon? Óóóó, már nekem is megvan, gyerünk, pingpongozzunk megint!” Aztán a nappaliban megtalálja a légycsapót, és püföli vele a komódot. Közben „Á-hhhááá, á-hhhááá!”, ami mostanság az én nevem (legalább hív valahogy, bár az se lenne baj, ha visszatérne a fél évvel ezelőtt egész hatékonyan alkalmazott Áná-ra). Megyek, és értem, hogy akkor most nekem kéne püfölnöm kell a komódot a légycsapóval! Csak az a baj, hogy nem akárhogy, hanem ha jót akarunk, akkor pontosan úgy, mint két-három hete! De én csak annyira emlékszem, hogy valami nagyon vicces módon püföltük, a pontos kivitelezésre nem. Elkerülhetetlen jutalmam így oltári hőbörgés. De azért a két feladványból egyet csak megoldottam. Ötven százalék, ha jól emlékszem messzi tanulmányaimra, akkor az biztos bukás…
Szerencsére Matyi képes a mi bevonásunk nélkül is brillírozni remek memóriájával! Nagyi elmondása szerint például még mindig rendületlenül vá-vá-zik, ha elmennek amellett a ház mellett, ahol ezer éve egyszer volt egy kutya. Esti séta közben is megmutatja, hogy reggel hol állt Ápá autó, előre szól, hogy melyik kertben van tutu, de a legeslegcukibb az, ahogy vonogatja a vállát, és háá-háá-zik, hogy hááá, eltűnt az építkezésről az a gyönyörű Bobcat, amit mindig megcsodáltunk. Aztán azért mindenki megnyugtatására jelzi, hogy „Háá”, Zsombinak van. (Az „otthon/máshol/valakinek van” biztos jelzése a fej fölött hátramutatás, amitől mindig mindenki megnyugszik, és túllépünk az adott tárgy hiánya által keltett üresség érzésén.)
Ha Matyi tudna beszélni, azaz ha érteném Matyi beszédét, még írhatnék példákat, mert ő sokkal jobban emlékszik mindenre, de mivel ezt az aprócska beszédfejlődéses lépéssel még kivárunk, itt a mese vége, fuss el véle!
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése