Vasárnap azt írtam, hogy látszik már az alagút vége. Hát ezt a képet továbbpingálva azt kell mondanom, hogy egész hétfőn az alagút végén látszódó egyre növekvő kis fehér pontot fixáltuk. Aztán elkezdődött a "most hányas kilométernél vagytok" telefonok sora, az igazi visszaszámlálás.
Sajnos hamar kiderült, hogy nem lesz korai hazatérés, így Nagyi még átjött a fürdetésre, de a telefonban már annyira érződött Robin, hogy szeretné, ha Matyulka ébren megvárná, hogy elhatároztam, megpróbáljuk.
Húúú, nehéz volt, pedig már mindent megpróbáltunk, de Bobóka nagyon kipukkant a nap végére, és úgy tűnt, hogy nem tudjuk megvárni Apát a fürdéssel. 10 percenként ment már a végén a telefon, háttérben gyereksírással, csak hogy Apa is nyugodt legyen...
Aztán egyszer csak berontott az ajtón Apa, és akkor minden megváltozott!
Fél pillanaton belül a tükör előtt bohóckodtak, Matyuli fülig érő szájjal nézett felváltva apjára, majd rám "Látod, itt van!" tekintettel! A könnycseppek ripsz-ropsz felszáradtak Matyuli arcán, csak a mi szemünk párásodott, annyira hihetetlen és megható volt, amit művelt.
Végre mehetett a szokásos közös esti programjuk: együtt rötyögés, fürdővízkészítés, püfölés, fürdés, öltözködés.
Aztán ugye jött (volna) az evés, de Matyuli addigra annyira fel volt pörögve, hogy szinte nem is akart enni, állandóan apját kereste. Végső megoldásként mellénk kellett ülnie, de így is tiszta Duracell nyuszi volt, állandóan azt ellenőrizgette, hogy itt van-e még Apa. Aki egyszer képes volt 4 napra elmenni, bármikor megteheti újra!
Június 9-én, hétfőn este egy életre szóló élményben volt részünk, jót pityeregtünk a boldogságtól, és megtanultuk, hogy igenis hiányozhat egy 5 hónaposnak is Apa! És nem is kicsit!
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése