Még egy utolsó e-mail-es helyzetjelentés, és akkor mostantól tényleg csak itt...
Sziasztok!
Már régóta bennem van, hogy jaj, de rég nem írtam már helyzetjelentést, de most, hogy megnéztem (febr. elején küldtem az utolsót), le vagyok döbbenve. Azóta mondhatni új fiunk van... Gondolom Ti azért bírtátok, hogy nem osztom meg a bénázásunkat, csak hát én megfogadtam, hogy ezeket a kis irományokat elrakom majd Matyulinak, és így most nagyon le vagyok maradva. (Itt és most bocs a terjedelemért, de nem csak nektek, hanem a történelemnek is írok.) De a jó hír, hogy így és ebben a formában ez az utolsó helyzetjelentés, ugyanis Matyuli kapott a 4 hónapos szülinapjára egy blogot, és innentől kezdve ott rosszalkodom.Szóval már nem kötelező olvasni, de akit érdekel, szívesen látunk a http://matyivilaga.blogspot.com oldalon. És örülnék, ha kommentálnátok is Matyuli történeteit, had olvasgassa majd 15-20 év múlva!
Tartok tőle, hogy ha valami (valaki) félbe nem szakít, hosszú leszek, ezért az elfoglaltaknak egy executive summary / vezetői összefoglaló: Köszönjük, remekül vagyunk, evészet rendben, így Matyuli (alias Golyó Gabi illetve Hurka Gyurka) kerek, babakocsiban továbbra is ordítás, napközben csak muszájból alvás, oltári nagy vigyorgás, kiabálás, duma, két kéz szájba tömködés. Vicces dolgok nem nagyon történtek :-((
És akkor annak, aki ráér, emészthető fejezetekbe tagolva:
Alvás, kiságy, egyebek
Visszaolvasva láttam, hogy anno, amikor írtam, még nem volt hajlandó megmaradni az ágyában. No ez úgy oldódott meg, hogy anyukám igazi kamikáze módon csak be-be rakosgatta a gyereket az ágyba, és utána olyan sztorikkal sokkolt, hogy ennyit meg annyit aludt ott a gyerek. Na én ezt saját szemmel nem láttam, így nem is hittem, és mivel mégiscsak az anyja vagyok, sokáig kitartottam amellett, hogy nem teszem be abba a kínzókamrába. Aztán ahogy lassan én is megtapasztalhattam (szigorúan anyukámat megfigyelve, és nem személyes tapasztalatokat gyűjtve), hogy bizony a kisördög kiköltözött a kiságyból, én is összeszedtem a bátorságom, lecseréltem a másfél hónap "pihentetés" alatt fullra beporosodott lepedőt, és azóta gyakran ellátogatunk játszani a kiságyba. Ott vannak ugyebár a pörgő állatok, akik nagyon helyesek, de 2 hét után már nem csak az én agyamra ment a zenebona, hanem mostanára Matyi is gyakran "idegrohamot" kap tőle. Nem csodálom. Viszont van egy nagyon érdekes rácsvédő (vagy fejvédő? szóval rongy, ami védi a rácsot Matyitól, és Matyit a rácstól), amit lehet kézzel-lábbal rángatni, csócsálni, van kitekerhető nyakú liba (attól zenél, ha gyilkos módon húzzuk a nyakát, de csak 20-30 másodpercig, így nem hogy hajat mosni, de még kávét főzni se nagyon lehet a produkciója alatt), üres PÖTTYÖS DM-es papírzsepis doboz (mert ennél érdekesebb nincs a világon!, vettünk pöttyös ágyneműt is, oltári a siker, extázis, ha velem szemben ül, és fejem mögött a pöttyös párna, engem hajlamos észre sem venni, és ha megszólalok, meglepődve elvigyorodja magát, hogy "jééét, te itt vagy anya"), meg mindig az épp aktuális slágerjáték (mert ugye Mátyás napnak, Húsvétnak, babalátogatóknak, meg a "csak úgy"-nak köszönhetően akad játék bőven). Szóval az ágyat belaktuk, de 2 héttel ezelőttig szigorúan csak játszóhelynek használva (kivéve elvetemült Nagyit).
Aztán egyik este, miután kaja közben elaludt, talán az én fejemben fogalmazódott meg az elvetemült gondolat, hogy rakjuk a saját ágyába, ne a miénkbe. És azóta így megy ez, csak azután jön hozzánk, hogy felébred enni. Addig mi a hiányától szenvedve (ami nálam még lelkiismeret furdalással is társul) terpeszkedünk az ágyunkban. (Itt már nem írom le, de a blogból kiderül, hogy nagy előrelépés történ ágyban elalvás ügyben!)
Szóval éjszaka alszunk rendesen, de a napközbeni alvás nagy probléma (bár doktor néni kb. azt mondta, hogy akinek éjszaka alszik a gyereke, az kussoljon), kézben, vagy autóban hajlandó csak elaludni. Mivel már több, mint 7 kilós, a kézben altatás egyre macerásabb, főleg, hogy leülni ugye nem szabad közben, mert az felháborító, és ordítás jár érte. Így a Föld napjától még nem is olyan messze igazán szép gondolat, de megfordult a fejemben, hogy talán kocsikáznunk kéne, hétfőn leugrunk Gyöngyösre, kedden Kecskemétre, és így tovább. Olcsó és környezetbarát. A városban nem kocsikázunk, mert ott lehet piros lámpa, meg dugó, ahol meg kell állni, és az szintén felháborító, sírás jár érte. Apropó, megállás! Talán Veszprémből jöttünk haza, amikor eszünkbe jutott, hogy ajándékot kéne vennünk. A gyors és nem túl stílusos megoldást választottuk: megállunk az autópályán egy benzinkútnál, és veszünk valamit. Mivel Matyi (folyamatosan haladó kocsiban ülvén) már aludt, kitaláltuk, hogy majd én bemegyek, Robi pedig köröz vele a parkolóban. Lehet, hogy ott rontottuk el a tökéletes kivitelezést, hogy Robi megállt, és úgy szálltam ki, és nem tigrisbukfenceztem... Na mindegy, én bent válogattam, Robi kint körözött, kb. a 10. kör után a benzinkutasok pedig elé ugráltak, meg integettek neki, hogy álljon félre, de ő nem hagyta magát, bőszen integetett vissza, és kerülgette őket. Nem is értem, mi a furcsa egy benzinkút körül köröző fekete autóban, benne egy napszemüveges pasival és egy (próbálkozásaink ellenére) ordító gyerekkel. Kb. 15 kör után egy üveg borral, és a nevetséges próbálkozások ellenére síró gyerekkel távoztunk.
"Gyermekápolás"
Nem rólam szól a beszámoló, de le kell írnom, hogy nagyon szerencsés vagyok. Apuka ugyanis oltári segítség, amikor még igényelte Matyuli az éjszakai szervízt (igen, voltak idők, amikor nem volt hajlandó addig enni, amíg le nem lett cserélve a pelusa), Robi volt az éjszakás nővér. Mondjuk egyszer-kétszer láttam, hogy csukott szemmel pelenkáz, e ha úgy is megy, miért bántsam érte? Ezen kívül ő a fürdőmester, illetve fürdetés után ő öltöztet. Ez volt egészen március közepéig, amikor is három hétre HTB lett, és három műszakozott. Na innentől én csak a frizsider szerepét töltöttem be, ami naggggyon kényelmes volt! Az első héten. Mert utána leesett, hogy én bezony lecsusszantam a dobogó felső fokáról, és Apa a kedvenc. Második hét végére beletörődtem, és úgy döntöttem, nem rinyálok, élvezem, hogy mindenben ki vagyok segítve. Viszont úgy elszállt az a három hét, hogy csak néztem, és egyszer csak ott voltam megint kettesben egy kisfiúval, aki a következőképp tesztelte megkopott gyermekápolási készségemet (semmi túlzás, ez így volt): reggeli evészet után pici malőr alsó fertályon, sebaj, anya összeszedi minden tudását, lecseréljük a szerkót. Második evészet után titkos kakilás (pedig ilyet nem is tud!), egyszer csak Matyit ölelgetve azt veszem észre, hogy totál nedves a ruha a hátán. Nem nedves, rosszabb. Teljes szerkó le. Body félig föl, sugárban bukás, body le. Gyerek vacog. Body 3/4-ig föl, sugárban bukás, közben másik sugárban bepisilés. És akkor az aznapi ötödik szerkó felkerült a gyerekre, én pedig azóta sem hiszem, hogy nem valami teszt volt.
"Nedves" hátról jut eszembe: már rég volt, akkor még jobban utáltam öltöztetni. Szomszéd kisfiú beteg volt, izgultunk mi van vele. Egyszer csak hallom anyukája hangját, rohanok ki, Matyi kezemben. Ott egy másik szomszéd is, beszélgetünk, ők is megcsodálják Matyit, majd elköszönünk, ajtó bezár. Lerakom a gyereket, akkor látom, hogy hátközéptől bokáig "sütőtökfőzelék" Matyi ruhája. Vajon mennyire néztek hülyének a szomszédok, hogy egy nyakig sz..os gyerekkel a kezemben traccsolok velük?
Orvosi élmények
Az előző beégés miatt húztuk-halasztottuk a kardiológus kontrollt, de Robi szabija alatt csak elmentünk. Korábbiakból okulva vittünk egy Jumbo csomag pelenkát, és egy heti váltás ruhát, minket innentől meglepetés nem érhet. De ért. Szegény Matyuli teljesen jól bírta, hogy levetkőztetjük, lefektetjük az ágyra, rajtunk kívül a doktor néni és a szintén doktor néni lánya ugrálnak körülötte. Matyi lábszárnyi csipeszek kézre-lábra felrakva, ötödik nekifutásra 10 másodpercig folyamatosan rajta van a pici mellkasán az összes hülye fémkütyü, amikor doktor nénik rájönnek, hogy az EKG készülék nincs bekapcsolva. Matyi még mosolyog. Nénik matatnak, de már látom, nem lesz ebből semmi. Matyi már nem nevet, de doktor nénik még próbálkoznak. Fémkütyük leesnek, doktor néni újra fölrakja, Matyi ordít, anya nénik helyett tartja az összes kütyüt és (orvosi kérésre) lefogja Matyuli kezeit és lábait. Ekkor jön az első kérés: anyuka nyugtassa babucit, simogassa! Mégis mivel, banyek, két kézzel a kezeit fogom, könyökkel a lábait próbálom kordában tartani, a harmadik 10 ujjas kezemmel pedig egyenként próbálom a helyén tartani a fémkütyüket a mellkasán. Anyuka kezdi elveszíteni türelmét, pedig most jön a java: "Apuka nem tudja véletlenül, hol kell bekapcsolni?" 1. reakció: áááááááááá, ezt nem hiszem el 2. reakció: persze, van ilyenünk otthon, csak viccből jöttünk el, 3., végső reakció: hihi, ezek nem tudják, hogy apuka műszaki zseni. Gyereken feküdve, eltorzult arccal sietek segítségükre: nincs véletlenül ennek is, mint mindennek a hátulján egy legtöbb esetben fekete kapcsoló?? És jé, van, és már kezdhetjük is azt a vizsgálatot, amit ha doktor nénik nem bénáznak, Matyi végigmosolyog. Így az EKG láttán fő doktor néni megjegyezte, hogy itt ugye figyelembe kell venni, hogy sírt (igazándiból már őrjöngött) a baba. Ha belegondolok, ezzel azt akarhatta mondani, hogy értékelhetetlen a EKG, nem?
Volt még bénázás, nem folytatom, a lényeg, hogy utána egy-két napig nem lehetett hátra fektetni a gyereket (pl. peluscsere), mert elkezdett ordítani, annyira rögzült benne az emlék. Nem csodálom.
Az oltásokat viszont nagyon hősiesen bírja, nem rendez nagy sírást, viszont aznap egész nap megy a "panaszkodás", folyamatosan olyan, mintha újra-újra elpanaszolná, hogy mi történt vele. Nagyon cuki.
Ami talán még említésre méltó esemény (és még nem ment ki a fejemből), hogy elmentünk Raffai mesterhez 3 hónapos kontrollra. Ő lenne az a világhírű pszichológus, pszichiáter nemtudoménmi, akihez terhességem alatt jártam "aludni". Na jó, baba-mama kapcsolatanalízisra, ami tényleg tök jó volt, nagyon szép emlékek (is) kötnek oda. De az igazi döbbenet az, hogy Matyit is. Amikor ugyanis megérkeztünk a szokott helyre, ahol eddig Matyuli ugyebár csak a hasamban kuporodva járt, totál megnyugodott, mintha "otthon" lenne, csak nézelődött, hallgatta Raffai mestert, bezsebelte a bókokat, figyelmesen jegyzetelt a "meddig nem születhet semmi esetre sem kistesó" résznél. Robival mindketten meg vagyunk róla győződve, hogy Matyi felismerte a helyet, Raffai doktor hangját, pedig Isten látja lelkemet, az elején tényleg nagyon szkeptikus voltam. De most már meggyőződésem, hogy megérte.
Szerintem még van 1001 téma, amiről szerettem volna írni, de most, hogy nem jut eszembe, gyorsan abba is hagyom. A többit majd a blogban.A látogatókat egyre nagyobb szeretettel várjuk, aki még nem volt, szégyellje magát (főleg, ha mondjuk 3 sarokra lakik ;-), aki meg már volt, jöjjön megint!
Puszi,
Zsuzsi
Sziasztok!
Már régóta bennem van, hogy jaj, de rég nem írtam már helyzetjelentést, de most, hogy megnéztem (febr. elején küldtem az utolsót), le vagyok döbbenve. Azóta mondhatni új fiunk van... Gondolom Ti azért bírtátok, hogy nem osztom meg a bénázásunkat, csak hát én megfogadtam, hogy ezeket a kis irományokat elrakom majd Matyulinak, és így most nagyon le vagyok maradva. (Itt és most bocs a terjedelemért, de nem csak nektek, hanem a történelemnek is írok.) De a jó hír, hogy így és ebben a formában ez az utolsó helyzetjelentés, ugyanis Matyuli kapott a 4 hónapos szülinapjára egy blogot, és innentől kezdve ott rosszalkodom.Szóval már nem kötelező olvasni, de akit érdekel, szívesen látunk a http://matyivilaga.blogspot.com oldalon. És örülnék, ha kommentálnátok is Matyuli történeteit, had olvasgassa majd 15-20 év múlva!
Tartok tőle, hogy ha valami (valaki) félbe nem szakít, hosszú leszek, ezért az elfoglaltaknak egy executive summary / vezetői összefoglaló: Köszönjük, remekül vagyunk, evészet rendben, így Matyuli (alias Golyó Gabi illetve Hurka Gyurka) kerek, babakocsiban továbbra is ordítás, napközben csak muszájból alvás, oltári nagy vigyorgás, kiabálás, duma, két kéz szájba tömködés. Vicces dolgok nem nagyon történtek :-((
És akkor annak, aki ráér, emészthető fejezetekbe tagolva:
Alvás, kiságy, egyebek
Visszaolvasva láttam, hogy anno, amikor írtam, még nem volt hajlandó megmaradni az ágyában. No ez úgy oldódott meg, hogy anyukám igazi kamikáze módon csak be-be rakosgatta a gyereket az ágyba, és utána olyan sztorikkal sokkolt, hogy ennyit meg annyit aludt ott a gyerek. Na én ezt saját szemmel nem láttam, így nem is hittem, és mivel mégiscsak az anyja vagyok, sokáig kitartottam amellett, hogy nem teszem be abba a kínzókamrába. Aztán ahogy lassan én is megtapasztalhattam (szigorúan anyukámat megfigyelve, és nem személyes tapasztalatokat gyűjtve), hogy bizony a kisördög kiköltözött a kiságyból, én is összeszedtem a bátorságom, lecseréltem a másfél hónap "pihentetés" alatt fullra beporosodott lepedőt, és azóta gyakran ellátogatunk játszani a kiságyba. Ott vannak ugyebár a pörgő állatok, akik nagyon helyesek, de 2 hét után már nem csak az én agyamra ment a zenebona, hanem mostanára Matyi is gyakran "idegrohamot" kap tőle. Nem csodálom. Viszont van egy nagyon érdekes rácsvédő (vagy fejvédő? szóval rongy, ami védi a rácsot Matyitól, és Matyit a rácstól), amit lehet kézzel-lábbal rángatni, csócsálni, van kitekerhető nyakú liba (attól zenél, ha gyilkos módon húzzuk a nyakát, de csak 20-30 másodpercig, így nem hogy hajat mosni, de még kávét főzni se nagyon lehet a produkciója alatt), üres PÖTTYÖS DM-es papírzsepis doboz (mert ennél érdekesebb nincs a világon!, vettünk pöttyös ágyneműt is, oltári a siker, extázis, ha velem szemben ül, és fejem mögött a pöttyös párna, engem hajlamos észre sem venni, és ha megszólalok, meglepődve elvigyorodja magát, hogy "jééét, te itt vagy anya"), meg mindig az épp aktuális slágerjáték (mert ugye Mátyás napnak, Húsvétnak, babalátogatóknak, meg a "csak úgy"-nak köszönhetően akad játék bőven). Szóval az ágyat belaktuk, de 2 héttel ezelőttig szigorúan csak játszóhelynek használva (kivéve elvetemült Nagyit).
Aztán egyik este, miután kaja közben elaludt, talán az én fejemben fogalmazódott meg az elvetemült gondolat, hogy rakjuk a saját ágyába, ne a miénkbe. És azóta így megy ez, csak azután jön hozzánk, hogy felébred enni. Addig mi a hiányától szenvedve (ami nálam még lelkiismeret furdalással is társul) terpeszkedünk az ágyunkban. (Itt már nem írom le, de a blogból kiderül, hogy nagy előrelépés történ ágyban elalvás ügyben!)
Szóval éjszaka alszunk rendesen, de a napközbeni alvás nagy probléma (bár doktor néni kb. azt mondta, hogy akinek éjszaka alszik a gyereke, az kussoljon), kézben, vagy autóban hajlandó csak elaludni. Mivel már több, mint 7 kilós, a kézben altatás egyre macerásabb, főleg, hogy leülni ugye nem szabad közben, mert az felháborító, és ordítás jár érte. Így a Föld napjától még nem is olyan messze igazán szép gondolat, de megfordult a fejemben, hogy talán kocsikáznunk kéne, hétfőn leugrunk Gyöngyösre, kedden Kecskemétre, és így tovább. Olcsó és környezetbarát. A városban nem kocsikázunk, mert ott lehet piros lámpa, meg dugó, ahol meg kell állni, és az szintén felháborító, sírás jár érte. Apropó, megállás! Talán Veszprémből jöttünk haza, amikor eszünkbe jutott, hogy ajándékot kéne vennünk. A gyors és nem túl stílusos megoldást választottuk: megállunk az autópályán egy benzinkútnál, és veszünk valamit. Mivel Matyi (folyamatosan haladó kocsiban ülvén) már aludt, kitaláltuk, hogy majd én bemegyek, Robi pedig köröz vele a parkolóban. Lehet, hogy ott rontottuk el a tökéletes kivitelezést, hogy Robi megállt, és úgy szálltam ki, és nem tigrisbukfenceztem... Na mindegy, én bent válogattam, Robi kint körözött, kb. a 10. kör után a benzinkutasok pedig elé ugráltak, meg integettek neki, hogy álljon félre, de ő nem hagyta magát, bőszen integetett vissza, és kerülgette őket. Nem is értem, mi a furcsa egy benzinkút körül köröző fekete autóban, benne egy napszemüveges pasival és egy (próbálkozásaink ellenére) ordító gyerekkel. Kb. 15 kör után egy üveg borral, és a nevetséges próbálkozások ellenére síró gyerekkel távoztunk.
"Gyermekápolás"
Nem rólam szól a beszámoló, de le kell írnom, hogy nagyon szerencsés vagyok. Apuka ugyanis oltári segítség, amikor még igényelte Matyuli az éjszakai szervízt (igen, voltak idők, amikor nem volt hajlandó addig enni, amíg le nem lett cserélve a pelusa), Robi volt az éjszakás nővér. Mondjuk egyszer-kétszer láttam, hogy csukott szemmel pelenkáz, e ha úgy is megy, miért bántsam érte? Ezen kívül ő a fürdőmester, illetve fürdetés után ő öltöztet. Ez volt egészen március közepéig, amikor is három hétre HTB lett, és három műszakozott. Na innentől én csak a frizsider szerepét töltöttem be, ami naggggyon kényelmes volt! Az első héten. Mert utána leesett, hogy én bezony lecsusszantam a dobogó felső fokáról, és Apa a kedvenc. Második hét végére beletörődtem, és úgy döntöttem, nem rinyálok, élvezem, hogy mindenben ki vagyok segítve. Viszont úgy elszállt az a három hét, hogy csak néztem, és egyszer csak ott voltam megint kettesben egy kisfiúval, aki a következőképp tesztelte megkopott gyermekápolási készségemet (semmi túlzás, ez így volt): reggeli evészet után pici malőr alsó fertályon, sebaj, anya összeszedi minden tudását, lecseréljük a szerkót. Második evészet után titkos kakilás (pedig ilyet nem is tud!), egyszer csak Matyit ölelgetve azt veszem észre, hogy totál nedves a ruha a hátán. Nem nedves, rosszabb. Teljes szerkó le. Body félig föl, sugárban bukás, body le. Gyerek vacog. Body 3/4-ig föl, sugárban bukás, közben másik sugárban bepisilés. És akkor az aznapi ötödik szerkó felkerült a gyerekre, én pedig azóta sem hiszem, hogy nem valami teszt volt.
"Nedves" hátról jut eszembe: már rég volt, akkor még jobban utáltam öltöztetni. Szomszéd kisfiú beteg volt, izgultunk mi van vele. Egyszer csak hallom anyukája hangját, rohanok ki, Matyi kezemben. Ott egy másik szomszéd is, beszélgetünk, ők is megcsodálják Matyit, majd elköszönünk, ajtó bezár. Lerakom a gyereket, akkor látom, hogy hátközéptől bokáig "sütőtökfőzelék" Matyi ruhája. Vajon mennyire néztek hülyének a szomszédok, hogy egy nyakig sz..os gyerekkel a kezemben traccsolok velük?
Orvosi élmények
Az előző beégés miatt húztuk-halasztottuk a kardiológus kontrollt, de Robi szabija alatt csak elmentünk. Korábbiakból okulva vittünk egy Jumbo csomag pelenkát, és egy heti váltás ruhát, minket innentől meglepetés nem érhet. De ért. Szegény Matyuli teljesen jól bírta, hogy levetkőztetjük, lefektetjük az ágyra, rajtunk kívül a doktor néni és a szintén doktor néni lánya ugrálnak körülötte. Matyi lábszárnyi csipeszek kézre-lábra felrakva, ötödik nekifutásra 10 másodpercig folyamatosan rajta van a pici mellkasán az összes hülye fémkütyü, amikor doktor nénik rájönnek, hogy az EKG készülék nincs bekapcsolva. Matyi még mosolyog. Nénik matatnak, de már látom, nem lesz ebből semmi. Matyi már nem nevet, de doktor nénik még próbálkoznak. Fémkütyük leesnek, doktor néni újra fölrakja, Matyi ordít, anya nénik helyett tartja az összes kütyüt és (orvosi kérésre) lefogja Matyuli kezeit és lábait. Ekkor jön az első kérés: anyuka nyugtassa babucit, simogassa! Mégis mivel, banyek, két kézzel a kezeit fogom, könyökkel a lábait próbálom kordában tartani, a harmadik 10 ujjas kezemmel pedig egyenként próbálom a helyén tartani a fémkütyüket a mellkasán. Anyuka kezdi elveszíteni türelmét, pedig most jön a java: "Apuka nem tudja véletlenül, hol kell bekapcsolni?" 1. reakció: áááááááááá, ezt nem hiszem el 2. reakció: persze, van ilyenünk otthon, csak viccből jöttünk el, 3., végső reakció: hihi, ezek nem tudják, hogy apuka műszaki zseni. Gyereken feküdve, eltorzult arccal sietek segítségükre: nincs véletlenül ennek is, mint mindennek a hátulján egy legtöbb esetben fekete kapcsoló?? És jé, van, és már kezdhetjük is azt a vizsgálatot, amit ha doktor nénik nem bénáznak, Matyi végigmosolyog. Így az EKG láttán fő doktor néni megjegyezte, hogy itt ugye figyelembe kell venni, hogy sírt (igazándiból már őrjöngött) a baba. Ha belegondolok, ezzel azt akarhatta mondani, hogy értékelhetetlen a EKG, nem?
Volt még bénázás, nem folytatom, a lényeg, hogy utána egy-két napig nem lehetett hátra fektetni a gyereket (pl. peluscsere), mert elkezdett ordítani, annyira rögzült benne az emlék. Nem csodálom.
Az oltásokat viszont nagyon hősiesen bírja, nem rendez nagy sírást, viszont aznap egész nap megy a "panaszkodás", folyamatosan olyan, mintha újra-újra elpanaszolná, hogy mi történt vele. Nagyon cuki.
Ami talán még említésre méltó esemény (és még nem ment ki a fejemből), hogy elmentünk Raffai mesterhez 3 hónapos kontrollra. Ő lenne az a világhírű pszichológus, pszichiáter nemtudoménmi, akihez terhességem alatt jártam "aludni". Na jó, baba-mama kapcsolatanalízisra, ami tényleg tök jó volt, nagyon szép emlékek (is) kötnek oda. De az igazi döbbenet az, hogy Matyit is. Amikor ugyanis megérkeztünk a szokott helyre, ahol eddig Matyuli ugyebár csak a hasamban kuporodva járt, totál megnyugodott, mintha "otthon" lenne, csak nézelődött, hallgatta Raffai mestert, bezsebelte a bókokat, figyelmesen jegyzetelt a "meddig nem születhet semmi esetre sem kistesó" résznél. Robival mindketten meg vagyunk róla győződve, hogy Matyi felismerte a helyet, Raffai doktor hangját, pedig Isten látja lelkemet, az elején tényleg nagyon szkeptikus voltam. De most már meggyőződésem, hogy megérte.
Szerintem még van 1001 téma, amiről szerettem volna írni, de most, hogy nem jut eszembe, gyorsan abba is hagyom. A többit majd a blogban.A látogatókat egyre nagyobb szeretettel várjuk, aki még nem volt, szégyellje magát (főleg, ha mondjuk 3 sarokra lakik ;-), aki meg már volt, jöjjön megint!
Puszi,
Zsuzsi
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése