Azaz szombaton naaagy programot szerveztünk, kimentünk az Örsre, meghallgattuk a BKV pénztáros gyorstalpaló tömegközlekedési tanfolyamát, majd felpattantunk a HÉV-re. Miért is? Azért, mert Matyu eddig a HÉV rajongók tipikus tüneteit mutatta!
Minden sétát úgy kell(ett) szervezni, hogy minimum egy HÉV-et megtekinthessünk a kiruccanás alatt, de a fiús séták ezt a minimál elvárást rendre felülmúlták. A HÉV vezető bácsik többsége nagyon jó fej módon integet, villogtat és/vagy kürtöl Matyinak. (Na ehhez persze az kell, hogy Apával menjen, én ugyanis még nem jutottam el oda, hogy egy vadidegen férfinek integessek csak azért, mert épp HÉV-et vezet!) Kocsival próbálunk mindig úgy menni a boltba, hogy sorompót kapjunk, és ha lehet, a sor elejéről tekinthessük meg az elsuhanó csodát.
Ezek alapján érthető módon ujjongást, kacarászást, katarzist vártunk. Na az nem jött! Helyette szemelkerekedés, bújás, búúújás, Apától Anyához kéredzkedés és búúúúújás (ez nagyon súlyos!), nulla mosoly. Cinkotán leszállás, némi lazulást eredményező mozdonynézegetés, majd vissza a HÉV-re. Búúúúúújáááás.
Az esetet emésztgetem, emésztgettem, és arra jutottam, hogy nekem végülis nem baj, ha nem kell a pisiszagú HÉV-en nyomulnom állandóan, és tényleg nem fáj, ha Matyi ne lesz olyan, mint Máté, aki a mi kirándulásunkkal egy időben épp Szentendrére HÉV-ezett. Csak aztán ma Kata felvilágosított, hogy az ő elsőjük is valahogy így sikeredett. Szóval van remény. Van nincs.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése