Játszóházazunk

Mint korábban említettem, Anya egyik őszi parájaként előjött a "jaj mi lesz velünk itt a rossz időben" kérdés, amire egyik megoldásként a hétfőnkénti fejlesztősdi játszóházasdi lépett be Matyi világába. Rendesen benyaltuk a "de gyönyörű baba" dumát, és az se tántorított el, hogy fejlesztésre igazándiból se a nénik szerint, se egyetlen Matyit ismerő ember szerint nincs szükség.

Szóval múlt hét hétfőn már ott is voltunk a játszóházban, Matyi kőkeményen végigdolgozott (tényleg!) 50 percet, bátor volt, mosolygós, határozott. Egyedül akkor nézett rám "Anya mi ez, ments már meg!" tekintettel, amikor fejjel lefelé lógott egy óriási gimnasztikai labdán, és Andi néni a lábánál fogta. Azt hiszem én is néztem volna, hogy mentsen már meg valaki. De hagyta, hogy űrhajós kiképzésnyi pörgetést kapjon a hintában, csipegette (és majszolta) rendületlenül a színes fa kütyüket, és bemerészkedett az alagútba is.

Búcsú bókként még azt tudtam meg Andi nénitől, hogy a Matyuval egyidős babák nem szokták ilyen jól bírni a terhelést, 5 percenként odamásznak anyukához egy kis bátorításért. Na, ez az, amit Matyu egyszer tett csak meg, a foglalkozás vége felé. Vagy nem csíp a gyerek, vagy nagyon ügyes. Én a kettes verzióra szavazva szépen vállon veregettem Bobit.

Ma már rutinos versenyzőként érkeztünk, simán bejutottunk, és kíváncsian vártam a múlt alkalommal beígért csoporttársat, Andrist (jééé, újabb Andris). Na, meg is lepődtem, amikor a változatosság kedvéért Bandi Andrison kívül másik két kis csoporttárs is ott figyelt anyukájával. Szóval csatlakozott "Matyi csoportjához" a nagyon cuki, állandóan mosolygó, vicces hajú Marci, a már korábban említett Bandi, és az egyetlen kislány, Melani (vagy Meláni, esetleg Melanie, nem tudom, hogy kell írni).

Az első játéknál, amikor enyhe túlzással élve az összes gyerek elkezdett vagy sírni, vagy hangosan örülni, az anyukák meg próbálták egymást túlkiabálva csemetéjükhöz eljuttatni az ismerős, megnyugtató hangot, háááát, egy kicsit elgondolkodtam, hogy jó helyen vagyunk-e mi itt. De aztán minden rendeződött, nagyon aranyosan ücsörögtek egymás mellett a kis manók, dolgoztak, ha dolgozni kellett, okosan figyeltek, ha az volt az elvárás. Ja, és szépen sorban végignyaltak minden kütyüt, majd cseréltek ;-)

Szóval minden jó, ha vége jó, kíváncsian várom a következő foglalkozást, már csak azon a parámon kell dolgoznom, hogy a sok nagy gyerek (csupa novemberi és decemberi!!) között az én picikém nehogy valami teljesítménykényszer alá kerüljön. Bár talán Pasek mondott nagy igazságot, amikor előadtam abbéli félelmeimet, hogy a Matyival nem egykorú srácokkal nehéz lesz lépést tartani. "Miért, 2003 novemberiek?"