Az első kinti találkozás

Drága Matyum!

Anya most mesél Neked egy kicsit. És bár az egész blog Neked, meg a jövőnek szól, ez most személyes lesz, így levelet kapsz. Messziről kezdi Anya a mesét, és meglátjuk, kilyukad-e oda, ahova akar.

Szóval volt nekem egy nagymamám, Acsi, vélhetően a legjobb nagyi a világon. Tudom, Te is jobbnál jobbakkal vagy ellátva, de most kivételesen nem ez a lényeg. Tehát volt nekünk az Acsi, aki jött minden nap, bohóckodott nekünk, mesélt (felnőtt fejjel visszagondolva borzalmakat), képes volt órákon át keresni minket bújócska címszó alatt, fél órát kihúzott vasalóval vasalni, mert így nénikéd szétröhöghette magát, hogy hihihi Acsi nem veszi észre, hogy kihúztuk a vasalót. Imádott minket, ez kétségtelen. És még valamit imádott (itt kapaszkodj meg, lassan kezdünk "kilyukadni"!): a Nők Lapját. Várta a keddeket, és remekül belealudt minden számba.

Aztán Acsi halála után ottmaradt nekünk a Nők Lapja. Amitől Nagyi saját bevallása szerint Acsi emléke miatt nem bír megválni. És így van ezzel a család többi nőtagja is. Itt van velünk évtizedek óta, azóta lapozzuk át gyorsan, tiniként a horoszkópra koncentrálva (Pasek, az örökifjú még mindig!), anyaként Vekerdy-t falva, recepteken szörnyülködve.

Na ez a Nők Lapja kezdett a múlt héten egy cikksorozatba, amit a Hozzád hasonló ívású kölkök újságíró anyukái írnak. Hmmm, nekik ez a szakmájuk, ez a kenyerük, jól csinálják. Nem akarok versenyre kelni velük, de ahogy az első találkozásról szóló beszámolójukat olvastam, egyből beugrott nekem is a miénk. Az első gondolatom: "olyan a karod, mint egy kis virsli!" Romantikus, mi? Ne haragudj, de tényleg ez volt!

Persze voltak ennél szebb villanások, gondolat is, ezeket most megpróbálom leírni, jó? Összefüggéstelenül, villanásonként.

Még a nagy találkozás előtt, de már nagyon rákészülve: Ülünk a kanapén, és még nem Apa PwC-s munkapapírra jegyzeteli a fájások közt eltelő időt. 2-3 percentként felpattanás, majd egy perc múlva értetlenkedés, hogy mi volt ez a rettenet, és visszaszámolás a következőig. Még nem apa könyörgése, hogy most már tényleg induljunk a kórházba. Félóránként igen vicces telefonokat megeresztő, még nem Apának lassan agyára menő szalonspicces nagynéni. Egy óra múlva ismét könyörgés. Majd megint. Aztán elindulás, kihalt utcák, gyönyörű, csendes hóesés, három percenként félreállás. Szilveszter éjszaka ellenére semmi igazoltatás, így az áhított "Nem látja, hogy szülni megyünk?!?!" fejlekiabálás elmaradása. Kórházban tolószékbe rogyás, nyekegés, "londinerre" várakozás. Közben egy hasonló pocakú vígan felmegy a lépcsőn. Nyitott ablakú, fűtés nélküli zuhanyzó. Megfagyok. Három táskából, 95 százalékban felesleges cuccok közül a lényeget nagy nehezen kihalászó még nem Apa.

Aztán a találkozáshoz közeledve egyre fáradtabb még nem Apa. Kitartóan telefonálgató, azonnali látogatással fenyegetőző nagynéni. Még nem Apáért egyre jobban aggódó még nem Anya. A szülőszobában jó pár "eszemben sincs kipróbálni" alternatív kütyü. Egyetlen hathatós segítség kizárólag még nem Apa. 2 óra visszaszámlálás az "őt tudom ajánlani" anesztes érkezéséig. "Tudja, vagy nem fog hatni, vagy rosszabb lesz, kérem, döntsön!" anesztes megérkezése. Reggel van, de izzad. Nem baj. Hat. Még nem Apa szerint jobb, mint a lottó ötös. Bár azt még nem próbáltuk, nem rossz. Villany lekapcs, "pihenjenek egy kicsit!". Már majdnem Apa feje majdnem eléri a párnát, és pukk! Aha, akkor ez volt a magzatvíz! Múló EDA, anesztest műtőből kirángatni akaró majdnem Apa. Újra rossz. Majd újra jó. De Te még mindig kicsit keresztben...

Autót hó alól kiásó, majd végszóra befutó Dr. Kimondhatatlan. "Túl nagy ez a gyerek magának!" szavakkal (is) bíztató szülésznő. "Egyig el kell dönteni, hogy szülünk-e!" Hööö? Hasamon matató Dr. T. Felpörgő események. "Na, akkor szülünk!" "Tényleg, és azt hogy kell?" "Húúú, de sokan lettünk!" Két hasamba könyöklő orvos, három megfigyelő. "Na ezt hagyja abba, ez fáj! Vegyék ki!"

És ott egy kis virslikarú, púpos fejű pityeri. "Hello!" "Akkor tehát 12.57!" "Maga a nap meglepetésembere!" "Nincs Liszt Ferenc haja!*" "És össze vannak nőve a lábujjai?*" "Nem, minden rendben!" Hmmm, és akkor ez a csúcsfej?? "Robi, hoztunk fényképezőgépet?" Aztán elmentek. Aztán visszajöttök, és az ajtó kinyílása előtt az ablakban csak már Apa holt fáradt és ragyogó képét látom. "Jééé, van külön sapkájuk a csúcsfejűekre?" Már Apa az "Isten őrizz, hogy beleüljek!" kád széléről totál szétcsúszva hívogatja a családot. A csecsemős nővér köpenyének zsebén egy kacsaanyuka. Elvisznek, mert sípolva veszed a levegőt.

Majd a felfoghatatlan emésztgetése négyesben, totál kész Apával, már Nagyival és telefonbetyár, még mindig igen vicces Pasóval. Idegeneknek szigorúan tilos a belépés!

Ami belém égett? Virslikar. Még nem apa majdnem párnát érő feje a félhomályban. Már apa arca az ajtóablakban. Csúcsfejsapka.

Ha Nők Lapjáék a következő részben is valami érdekessel jelentkeznek, jövök én is, jó? Puszi!

Anya

*Mivel annyira ráértünk, míg Te gondolkodtál, hogy akkor most ki, vagy inkább mégis még bent, elmeséltem Dr. Kimondhatatlannak egy khmmm érdekes álmomat. Jó nagy hasam volt, meg kellett volna már szülni Téged, de féltem, aztán valahogy úgy alakult, hogy Nagyi szült meg. Ebben az egészben csak azt nem értettem, hogy akkor nekem hogyan múlik el a nagy hasam? Szóval te ott voltál, Liszt Ferenc frizurával, 2 összenőtt lábujjal, és csúnya, madárkarom féle körmökkel. Ez még mind semmi, ott volt Józsi is, aki úgy dobált, mint egy zsonglőr a labdákat. Ez azért ment, mert akkora voltál, mint egy moncsicsi. Hála Istennek csak ennyire emlékszem! Bocs! Állítólag teljesen normális, hogy az ember lánya terhesen furákat álmodik...