Éljen, éljen, éljen...

... a világ legokosabb, legügyesebb nagykezű nagynénije, aki ma négy darab ötösre szakvizsgázott!!!

Szóljon tiszteletére az aga-aga-aga és grrrrrrrrrr! És sok-sok sikkantás!

Megjött Apa!!! (Apa-baba szerelem)

Vasárnap azt írtam, hogy látszik már az alagút vége. Hát ezt a képet továbbpingálva azt kell mondanom, hogy egész hétfőn az alagút végén látszódó egyre növekvő kis fehér pontot fixáltuk. Aztán elkezdődött a "most hányas kilométernél vagytok" telefonok sora, az igazi visszaszámlálás.

Sajnos hamar kiderült, hogy nem lesz korai hazatérés, így Nagyi még átjött a fürdetésre, de a telefonban már annyira érződött Robin, hogy szeretné, ha Matyulka ébren megvárná, hogy elhatároztam, megpróbáljuk.

Húúú, nehéz volt, pedig már mindent megpróbáltunk, de Bobóka nagyon kipukkant a nap végére, és úgy tűnt, hogy nem tudjuk megvárni Apát a fürdéssel. 10 percenként ment már a végén a telefon, háttérben gyereksírással, csak hogy Apa is nyugodt legyen...

Aztán egyszer csak berontott az ajtón Apa, és akkor minden megváltozott!

Fél pillanaton belül a tükör előtt bohóckodtak, Matyuli fülig érő szájjal nézett felváltva apjára, majd rám "Látod, itt van!" tekintettel! A könnycseppek ripsz-ropsz felszáradtak Matyuli arcán, csak a mi szemünk párásodott, annyira hihetetlen és megható volt, amit művelt.

Végre mehetett a szokásos közös esti programjuk: együtt rötyögés, fürdővízkészítés, püfölés, fürdés, öltözködés.

Aztán ugye jött (volna) az evés, de Matyuli addigra annyira fel volt pörögve, hogy szinte nem is akart enni, állandóan apját kereste. Végső megoldásként mellénk kellett ülnie, de így is tiszta Duracell nyuszi volt, állandóan azt ellenőrizgette, hogy itt van-e még Apa. Aki egyszer képes volt 4 napra elmenni, bármikor megteheti újra!

Június 9-én, hétfőn este egy életre szóló élményben volt részünk, jót pityeregtünk a boldogságtól, és megtanultuk, hogy igenis hiányozhat egy 5 hónaposnak is Apa! És nem is kicsit!

Az első... (2008. június 2-i hét)

Még ez a hét is a nehezen rekonstruálhatók közé tartozik, bár csütörtökön visszakaptuk az immár működő gépet, de azért csak mélyen ült a sokk, nehezen múlik. Szerintem ezért is bekeveredett az e heti elsők közé pár olyan dolog is, amit már egy ideje csinál Matyi, csak talán mostanra fejlesztett tökélyre. Na meg aztán van olyan elsőnk is, amiből nem szeretnék túl sokat a jövőben...

• A hét egy igazi elsővel kezdődött, az első igazi önszívatással. Na mondjuk engem sem kímélt, de igazán önmagával tolt ki. Eddigi jó szokásával ellentétben ugyanis gondolt egyet reggel, és a tisztába tevés és a reggeli alatt annyira bepörgött, hogy semmivel nem tudtam rávenni, hogy visszaaludjon. Persze neki akartam jót, mert az alvástól leszünk szépek, okosak, de azért én sem bántam volna még 2-3 órácskát. De nem, ő sikítgatott, hancúrozott, így fel kellett kelni. Lett belőle apát borotválkozás közben mosógépre rakott pihenőszékből nézegetés, közös családi készülődés, apát kocsihoz kísérés, integetés, és (huhh) reggeli 8-kor séta! Amivel nem is lett volna baj, ha 1.) reggel nem járna még alacsonyan a nap, és nem sütne a szemébe (az még mindig szigorúan tilos), és 2.) nem jött volna rá Matyi 8.15-kor, hogy ő igazándiból marha álmos. Innentől csak a nyűglődés ment, felborult a jó kis napirendünk, és teljesen kész volt a gyerek. Remélem örökre szóló leckét kapott (magától)!



• Aztán megint volt egy olyan esténk, amikor evés után, úgy 1/2 10 körül kipattant a szeme, és Duracell nyuszit akart játszani. Nekünk akkor már valahogy nem volt játszhatnékunk, így bár hagytuk, de csak (majdnem) sötétben a kiságyában. Robi kitartóan bejárogatott hozzá "visszapörgetni", újra betakarni. Aztán letett róla. De olyan 1/2 11 tájékán csak bement, én meg nagy "höhö-höhöhö" rötyögést hallok a hálóból. Ne már, még mindig nem alszik? De, csak álmában rötyög!!!



• A lábszorongatást, lábujjak fogása közbeni hempergést már jó ideje gyakorolja, persze egyre ügyesebben. És láthatóan nagyon büszke is erre a tudományára. De amire nem csak ő, hanem kedves nagyanyja is büszke lehet: remekül rángatja a zoknit, és ha nem lenne olyan sonka lába, amire minden zokni szinte ránő, akkor már meglenne az első zoknilehúzás is. (Szupernagyi ezt bevallása szerint valami bosszú keretében tanítgatja unokájának. Mintha valami közeli rokonunknak lett volna anno egy ilyen rossz szokása...)



• Az újságolvasást is az elmúlt két hétben fejlesztettük nagyon magas szintre. A héten már kiolvasott több New Garden magazint és utazási prospektust (ezek nagyi kampányanyagai, teljesen átlátszó módon próbálja a kertészet és a messzi tájak iránt vágyódás, néha elutazás felé terelni unokáját), itthon pedig a különböző szupermarketek újságaiban fürkészi az akciós Milkát, Merido Moccat és minden egyéb terméket, aminek monitorozásával apa megbízza. (Ezzel a reklámújság olvasással legalább értelmet nyer az én megmagyarázhatatlan reklámújság vadászó mániám: állandóan rácuppanok, legyen az bármi, végigfalom, semmit nem jegyzek meg belőle, és a szokott helyen megveszem a szokott termékeket...)



• Na és akkor jöjjön az igazi "tredzsödi"! Bár most, hogy már látni az alagút végét, el tudom képzelni, hogy lelki sebek nélkül túléljük. Szóval apa elutazott, péntek reggeltől hétfő estig nincs velünk, ami ugye minimum 3, de lehet, hogy 4 nélküle fürdés (az eddigi háromból kettő zokogásba torkollott), 3 nélküle alvás, nélküle kelés, és folytathatnám a végtelenségig. Persze ez nekem (és neki) biztosan rosszabb, mint Matyinak, de azért biztos, ami biztos alapon az ő elvonási tüneteit is próbálom enyhíteni apa jól bevált mókáinak jól, vagy kevésbé jól sikerült utánzásával. És várjuk nagyon haza!

Így visszatekintve ez a hét a lelki fejlődésé volt: Matyuli (remélhetőleg) megtanulta, mi történik, ha az ember koránkelésre vetemedik, én pedig remélhetőleg megtapasztalom, hogy 4 nap nem a világ vége, és majd annál jobb lesz ismét hármasban!

Coming out

Persze, Matyi világa, de én Matyi anyukája vagyok, szóval áldozhatunk rám is egy bejegyzést, nem? Főleg, ha ezzel nagy tehertől szabadulok meg (bár sajnos (?) nem a szó szoros értelmében)...

Na akkor vágjunk bele, hiszen itt az ideje!

Kedves Világ, FAO*, MTA, különböző gazdaságkutató intézetek, barátok, rokonok, ismerősök! Nem bírom tovább elviselni, hogy ártatlanul okoljátok tovább a fogyasztói spirálba bepöndörödő, egyre több rizst csipegető kínai és indiai barátaimat! Azt sem szeretném, ha egy percre is elhinnétek, hogy az egésznek bármi köze van a bioüzemanyaghoz! Ugyan már!

Vegyük észre, valljuk be, hiszen a vak is láthatja: ez az egész élelmiszerválság annak köszönhető, hogy megállás nálkül zabálok! Teljesen logikus az egész: miért pont a rizs ára emelkedne annyira? Persze, hogy azért, mert tej helyett már hónapok óta rizstejet iszom! Meg rizses rizst rendelek a Vegafood-tól! Gabonaárak? Keksz! Tészta! Péksütemény! Nem folytatom.

Egyelőre még csak lelkileg visel meg ez az egész, mert azzal, hogy egy hadseregnyi kaját megeszem, pont tartom a Matyi előtti súlyomat, de mi lesz, ha rákap a reszelt almára, cékla- vagy salátafőzelékre, vagy valami egyéb nyalánkságra? Akkor majd ki szívja le rólam a zsírt?

A lényeg, bocsássatok meg, én is próbálok megbocsátani magamnak!

* ENSZ Élelmezési és Mezőgazdasági Szervezete
A coming out kifejezés átvitt értelemben (a szexuális irányultságtól és identitástól függetlenül) is használatos másfajta, népszerűtlen vagy kevéssé ismert tulajdonságok bevallására.

Matyuli 5 hónapos

Csodás nap. Jókedv. Millenáris. Összetett mondatban gügyögés. Órára rákattanás. Gipszbe öntés. Hét kiló hetvenhét.

Na jó, bővebben:

Egy hónappal ezelőtt kapta kicsi Matyulám ezt a blogot. Most nem volt ekkora ajándék, sőt, ismét sikerült megfeledkeznem arról, hogy 12.57-kor meghúzzam a fülét, és azt mondjam: "Boldog hónapszülinapot drága Bobókám!". Viszont egy nagyon szép nappal ünnepeltük őt, és zártuk a hetet.

(Off: Bobó? Bubu, Bobó, Bobesz, Bobolé, Boborján, Bobi, Babi, Babu, Babesz!)

Vidáman ébredtünk, és mertünk nagyot gondolni: ha már Matyuli mostanság a "reggeli" után jó esetben csak 1-2 óra tájékán igényli az "ebédet", hagyjuk el Zuglót és környékét, menjünk messzire kirándulni! Felkerekedtünk, átkeltünk a Nagy Folyón, és elmentünk a Millenárisra. Onnan picit be a fogyasztói társadalom Széna téri szentélyébe, de épp csak annyi időre, hogy kapjon egy kis ajándékot Matyka, meg majdnem lelépjen egy kedves, önjelölt nagyszülő párossal (pár perc alatt a "de aranyos"-tól eljutottunk odáig, hogy Matyi a vadidegen bácsi kezében vigyorgott, aki közben azt kérdezgette tőlünk, nincs-e kedvünk moziba menni. Mármint Robinak és nekem.).

A szokásos nagyis vasárnapi ebédre tartva aztán már kezdett látszani, hogy nem csak mi ajándékozzuk meg Matyulit, hanem mi is kapunk valamit! Egy teljesen új nyelvet! Egyszerűen nem értem, honnan vette elő ezeket a korábban soha nem hallott, nagyon édes, összetett gügyi-mondatokat! Agligalaha, güliglaha...

A legtöbbet ezekből a szép szavakból aztán a könyvespolc tetején lévő egyik óra kapta, Matyuli szeme úgy csillogott, mint anno Apukámé az Ecserin! Ha eddig bárkinek bármi kételye lett volna, most már biztos, hogy nem fogunk elcserélt gyerekként bekerülni a Fókuszba! Nem elég, hogy igazi szarka, még nagypapa óraimádatát is továbbviszi!

Este pedig a kertben bebizonyította, hogy igazi férfi ez az 5 hónapos srác: szétrötyögte magát Apa kezében Zsombival focizva. (Még hány nap is az EB?)

A napra az tette fel a koronát, hogy végre sikerült nem elfelejtenem a gipszlenyomatos képkeretet, amit már hónapok óta egy "neves napon" tervezek elkészíteni. Háromszor próbálkoztunk praclilenyomattal, de aztán csak beláttuk, hogy ő a főnök (semmi kincsért nem nyitotta volna ki a kezét, attól a fél pillanattól eltekintve, amikor minden kisimítás után belemarkolt a ragacsba). Aztán elkaptam a lábát, és belenyomtam, így már talán sejti, hogy ha ő is a főnök, azért jobb velem is számolni!

Az első... (2008. május 26-i hét)

Mivel (HP-nak hála) jó kéthétnyi messzeségből kell rekonstruálnom az eseményeket, a részletek kicsit a homályba vesznek. A lényegre viszont tisztán emlékszem: nagyon jókedvű, vidám hetünk volt, ami főként arról lesz nevezetes, hogy ekkor vezettük be az esténkénti, most már bevetté vált, remek programot:

• a „kocsmázást”. Mielőtt (ismét) kiszáll hozzánk a gyermekvédelem, gyorsan tisztázzuk, mit is takar ez a bájos fedőnév! Igazi programsorozatról van ám szó: Apa hazajön, rekordidő alatt játszóba dobja magát, és megyünk sétálni. A kaputól megteszünk egy olyan jó 50 métert, és irány a kocsma! Na jó, igazándiból a Leó cuki (csak hogy Bea is tudja mire gondolok: Zsuzsi cuki), ahol Apa bedob egy kis üveg sört, Anya egy nagy sütit (azt hiszem lassan ezt a problémát is ki kéne írni magamból…), Matyuli pedig vígan elkalimpál a babakocsijában. (Ritka szép napokon, „hab a tortán” jelleggel olyan beszélgetésekbe sikerül belehallgatnunk, amiről külön blogot lehetne írni, de ezt talán hagyjuk.) 20-30 perc dolce vita után indul az igazi séta, aminek egy részét remek társaságban tesszük meg. Úgy látszik, egy kisgyerek felér egy kutyával, mert szerintem már büszkén állíthatjuk, hogy befogadott minket egy borzasztó kedves, barátságos, jó kedélyű kutyás társaság. Carmen, Bence, Zora és a gazdik. Matyuli is örül nekik, és mi is várjuk mindig a találkozást.
  


• Mivel elég punnyadós meleg hét volt, belekezdtünk a pucérkodásba is: zokni nélkül, hol rövid ujjú rugdalózóban, hol csak egy szál bodyban próbáltuk elviselni a hőséget. Anya meg gondolkozhatott ezerrel, hogyan oldja meg a légkondi elől bujkálás, de azért mégsem elolvadás problematikáját. Büszkén jelenthetem, szerintem sikerült.
  


• Ó, és a nagy esemény: már nagyon régóta először úgy járt nálunk doktor néni, hogy nem volt szuri. Ez rendkívül jót tett Matyuli testének, és Anya lelkének, bár Anya lelke még jobb állapotban lenne, ha az amúgy tényleg borzasztóan kedves doktor néni nem beszélne pont háromszor olyan gyorsan, mint ahogy azt egy szoptatós anya esze fel bírja fogni. Szóval ahogy elment, ismét ott ültem a nagy kétségbeesésben: mi az a rendkívül fontos, amit megint sikerült eleresztenem a fülem mellett. (Egyébként úgy érzem, lassan érik egy Matyi és az orvostársadalom poszt is…)
  


• Szombaton óriási ajándékot kaptunk Matyulitól, azt hiszem egy ideje ez volt életem legszebb éjszakája (pedig valahogy úgy rémlik, mintha valami egészen másra szokták volna mondani ezt). A mostanság bevettnek mondható ½ 4 körüli, amúgy semmi gigszert nem okozó hajnali dőzsölés helyett Matyi 5-kor kelt (és költözött át hozzánk a kiságyból). Hihetetlen érzés volt, világos volt, csicseregtek a madarak, hűs hajnali szellő, gyönyör! Robinak is meghatározó élmény lehetett ez az egyhuzamban lealudt 5-6 óra, mert azt mesélte, hogy amikor Matyuli felsírt, ő hirtelen nem tudta, hogy ki sír. Szóval egy apa maximum 6 óráig tudja fejben tartani, hogy van egy gyereke. Érdekes. Viszont jó tudni.
  


• Hétvégén megvolt az első hármasban Balcsizás is. Eddig mindig jött velünk Nagyi is, de most a kiscsalád kirándult. Egészen a hazaútig mesésen telt a nap: végigaludt oda út, én végre ismét elöl, Robi mellett, lent végre nem szabadban nyammogás, hanem már bent a kellemesen hűvös házban, nagy-nagy hempergés, rötyögés, érdeklődve vizsgálgatás, Balaton parton ücsörgés, idill. Aztán…
  



• hazafelé a nemulass: Matyuli életének legnagyobb sírása, ever. Brutál. Először csak egy fél óra veszekedés a rózsaszín struccal, aztán kezdődő pityergés. Jó, álljunk félre, pár kilométeren belül itt egy pihenőhely. Pihenőhelytől 500 méterre nagy csend, kiállás, de továbbgurulás. Továbbsírás. Nem baj, 8 kilométerre van egy benzinkút. Jééé, 500 méterrel előtte csend, kiállás, de továbbgurulás. Aztán akkora ordítás, hogy a harmadik pihenőhelynél csak megálltunk, és csodáltuk egy kicsit a tájat. (Ld. piros szemű nyuszit a fotón) Megnyugtattuk. Haha, na persze. Ezek után jött csak a java, fulladással, szénnébőgéssel, szegény Matyulinak könnye, verejtéke, mindene folyt. Annyira kész volt, hogy azzal is csak 5-10 másodpercre tudtam megnyugtatni, hogy felvettem Robi óráját, és még azt is hagytam volna, hogy bekapja. De nem akarta, ebből is látszott, nagy a baj. Majd megszakadt a szívem. Nem tudom, mi volt a baj, de a gyerek kiizzadt és kisírt magából kb. 2 liter folyadékot, és ezért titkon a nem merem leírni mennyibe kerülő, sunyi módon „dry comfort” felirattal ékeskedő hiper-szuper babaülést okolom. Akkor kellett volna hagyni ezeket a macskaevőket, amikor először nem szállították le a babakocsit…
  


• Vasárnap pedig jött az első 5 hónapos szülinap, de erről majd külön emlékezünk meg.

Bár ez a nagy sírás nem volt szép végszó, ettől eltekintve tényleg nagyon szép volt a hetünk, egyre kellemesebben telnek a napok, Matyuli nagyon sokat nevet, nevettet, szóval minden kerek!