Matyi kilenc hónapos

Úr Isten, mintha tegnap írtam volna, hogy Matyi 8 hónapos. És mintha tegnap előtt született volna. Puff-puff, dirr-durr, röpködnek a közhelyek, de basszus, tényleg röpül az idő!

Na, hát miről is nevezetes ez a 9. hónap? Elsőre a nagy mászós esemény jutna az eszembe, de aztán rá kell jönnöm, hogy van egy dolog, amiről eddig nem írtam, pedig talán semmit nem vártam ennyire. Körülbelül egy hete volt, hogy egy este azt vettem észre, hogy jééé, Matyi ma nem bukott. Ami egy átlag babánál ugye nem lenne nagy esemény, de hát ha egy dolog nem (volt) teljesen százas Matyuban, az ez a bukizás volt. De most már tényleg kezd a múlté lenni.

No, de akkor csapjunk is bele gyorsan a havi adatlap kitöltésbe!

Neve: Matyu, Protkó, Magyar Vándor (Anya szerint), Dudi, Didu, Dudicica (Apa szerint), Bobcsi (Nagyi szerint)
Súlya: 9810 gramm. Végre lassul a növekedés, most már csak 30 dkg-t hízott egy hónap alatt. Nem hiába, a sok fejem állás, rugózás, meg az a kis mászás csak meghozta az eredményét.
Magasság: Basszus, most jut eszembe, hogy elfelejtettük megmérni! Na mindegy, ezért már nem ébresztjük föl, elég volt szegénynek, hogy meztelenül rá lett rakva a tök hideg mérlegre.
Fogak száma: 6! És már látszik mind! Az alsó nyuszikák mindig, a felsők is egyre gyakrabban, persze leginkább akkor, amikor szétrötyögi magát azon, hogy az állát és a nyakát harapdálom, vagy Apa csikizi.
Kedvenc étel: Még mindig minden, ami nem rizs. Ma például a céklás krumplit falta akkora elánnal, hogy egyszerűen nem volt lelkem abbahagyni az előírt 3 dl-nél. Na, igazándiból megpróbáltam, csak akkora hőbörgés lett a vége, hogy odaadtam neki. De imádja a sütőtököt is, lehet, hogy ennek köszönhetően, de magára öltötte a jellegzetes Kuti színt, ugyan olyan kis sárga kínai, mint Nagyi, Pasó vagy éppen én! Kíváncsi vagyok, mikor sikkant majd fel a doktor néni a tenyere láttán, ahogy ez nálunk szokás.
Nem éppen kedvenc étel: Egyszer próbáltuk a céklás rizst, nagyon vagányul nézett ki, de Matyu nem volt hajlandó megenni. Mint tudjuk, az élelmiszerárak világszintű emelkedéséhez is hozzájárul, hogy a többi kicsi kínai is kezd leszokni a rizsről, és átpártolni például a krumplihoz. Matyu ebben is élen jár.
Kedvenc szó: Nem tudni pontosan, mert vagy magában dünnyög szép halkan, miközben tesz-vesz (etyetye, hetyetye...), vagy úgy kajabál, hogy jobb, ha befogjuk a fülünket!
Kedvenc sláger: Most talán épp nincs ilyen, viszont dj-skedik, Apa nagy örömére rátalált a házimozira, és most már nem csak a hangszórót hasznosítja mászókaként, hanem magát a kütyüt is ügyesen kezeli. Ma például bekapcsolta a rádiót, és utána megnyomott egy olyan gombot, amitől a frekvencia helyett a csatorna nevét írja ki. Nekem ezt azóta sem sikerült reprodukálnom.
Kedvenc könyv: 10 kicsi katicabogár. Reggel hangos csatakiáltással üdvözli. Rongyos, illetve bukitól ragacsos.
Kedvenc TV: Hoppá! Eddig ugye tilos volt a TV, apa képes volt a kezét is odatenni Matyu szeme elé, ha épp a nagy ritkán bekapcsolt doboz felé nézett a gyermek. De a múlt héten 8 sportcsatornával egyetemben sikerült szert tennünk Bebe TV-re is, ami osztatlan sikert aratott a fiúk körében. Esténként 10-15 percre bekapcsolódnak az "Elalszunk!" című műsorban, és megnézik, ahogy a paradicsomok, padlizsánok, a bohóc, a malacka, a mozdony és még sokan mások vidáman megfürödnek, fogat mosnak, és örömmel beugranak az ágyikójukba.
Kedvenc tánc: Magyaros rogyasztós, bár már látom, hogy a következő kedvenc a rap lesz, hopp-hopp-hopp ugrál az ágyban.
Kedvenc kép: Váratlan fordulatként visszatért Klimt, és azóta senki más nem érdeki. Reggelente (és ez már nem az a régi 9-10 órai reggel...) ott áll az ágyunk végében, hébe-hóba az arcunkba lép, és lelkesen csapkodja a falat, és (egyre nagyobb sikerrel) próbálja felérni az ágy fölötti képet. Kíváncsi vagyok, mikor fogja a fejünkre kaparászni.
Kedvenc műtárgy: Mióta órákat ácsorog Nagyi komódjánál, sok új kedvenc van. Ezek közül egy kis réztálat emelnék ki, nagyon kellemes a fülnek, amikor azt csócsálja. Persze közben azért fel- feltekint a régi kedvenc tikitakira.
Kedvenc testhelyzet: Na, ezen a téren azért komplexebbé vált a helyzet. Persze, az állás még mindig király, de ott van a remek hason fekvés, meg a fejen állás! A vicc, hogy az utolsó kettőt leginkább szopizás közben szereti űzni, ami számomra egyre kevésbé kellemes élménnyé teszi az eseményt. De már Apa számára is izzadságos munka, ha Matyuka közöttünk fekve étkezik, ugyanis ő próbálja leszorítani kicsi mókust... Ja, és a testhelyzetnél már csak a testhelyzet változtatás jobb! Szépen végigkapaszkodni járókától asztalig, asztaltól kanapéig... Éljen a kis magyar vándor!
Kedvenc vicc: Kukucs és csikimaki továbbra is remek móka. Hatalmas rötyögést lehet kiváltani állcsócsálással, nyakharapdálással. Na de ami a legeslegjobb, az a börömmm-börömm-börömmm. Minek hívják ezt? Szóval Matyu berregteti a száját, és az ujjaival birizgálja közben. Haladó verzió, hogy Apa/Anya berreg, Matyu birizgál. Ezt már olyan magas fokon űzzük, hogy ma délután tőlünk zengett (és rajtunk röhögött) egy fél bevásárlóközpont.
Kedvenc apaszívatás: Házimozi birizgálás, hangfal szerelés.
Kedvenc anyaszívatás: Mostani, rendszeresülni látszó alvási szokások, cakk und pakk!

Csíííz!

Katával és bandájának felével az ősz egyik utolsó szép napját kihasználva Gödöllőn jártunk, élveztük a napsütést, kiráztam Matyu lelkét a hepe-hupás kastélykertben, és igazán jókat derültünk a Matyit fényképező ázsiai turistákon. Vajon otthon majd mit mondanak, amikor mutogatják a képeket? "Nézd csak, sárga, csak nem vágott a szeme!"

Ui: Szerintem jó az a lila harisnya ;-)!

Játszóházazunk

Mint korábban említettem, Anya egyik őszi parájaként előjött a "jaj mi lesz velünk itt a rossz időben" kérdés, amire egyik megoldásként a hétfőnkénti fejlesztősdi játszóházasdi lépett be Matyi világába. Rendesen benyaltuk a "de gyönyörű baba" dumát, és az se tántorított el, hogy fejlesztésre igazándiból se a nénik szerint, se egyetlen Matyit ismerő ember szerint nincs szükség.

Szóval múlt hét hétfőn már ott is voltunk a játszóházban, Matyi kőkeményen végigdolgozott (tényleg!) 50 percet, bátor volt, mosolygós, határozott. Egyedül akkor nézett rám "Anya mi ez, ments már meg!" tekintettel, amikor fejjel lefelé lógott egy óriási gimnasztikai labdán, és Andi néni a lábánál fogta. Azt hiszem én is néztem volna, hogy mentsen már meg valaki. De hagyta, hogy űrhajós kiképzésnyi pörgetést kapjon a hintában, csipegette (és majszolta) rendületlenül a színes fa kütyüket, és bemerészkedett az alagútba is.

Búcsú bókként még azt tudtam meg Andi nénitől, hogy a Matyuval egyidős babák nem szokták ilyen jól bírni a terhelést, 5 percenként odamásznak anyukához egy kis bátorításért. Na, ez az, amit Matyu egyszer tett csak meg, a foglalkozás vége felé. Vagy nem csíp a gyerek, vagy nagyon ügyes. Én a kettes verzióra szavazva szépen vállon veregettem Bobit.

Ma már rutinos versenyzőként érkeztünk, simán bejutottunk, és kíváncsian vártam a múlt alkalommal beígért csoporttársat, Andrist (jééé, újabb Andris). Na, meg is lepődtem, amikor a változatosság kedvéért Bandi Andrison kívül másik két kis csoporttárs is ott figyelt anyukájával. Szóval csatlakozott "Matyi csoportjához" a nagyon cuki, állandóan mosolygó, vicces hajú Marci, a már korábban említett Bandi, és az egyetlen kislány, Melani (vagy Meláni, esetleg Melanie, nem tudom, hogy kell írni).

Az első játéknál, amikor enyhe túlzással élve az összes gyerek elkezdett vagy sírni, vagy hangosan örülni, az anyukák meg próbálták egymást túlkiabálva csemetéjükhöz eljuttatni az ismerős, megnyugtató hangot, háááát, egy kicsit elgondolkodtam, hogy jó helyen vagyunk-e mi itt. De aztán minden rendeződött, nagyon aranyosan ücsörögtek egymás mellett a kis manók, dolgoztak, ha dolgozni kellett, okosan figyeltek, ha az volt az elvárás. Ja, és szépen sorban végignyaltak minden kütyüt, majd cseréltek ;-)

Szóval minden jó, ha vége jó, kíváncsian várom a következő foglalkozást, már csak azon a parámon kell dolgoznom, hogy a sok nagy gyerek (csupa novemberi és decemberi!!) között az én picikém nehogy valami teljesítménykényszer alá kerüljön. Bár talán Pasek mondott nagy igazságot, amikor előadtam abbéli félelmeimet, hogy a Matyival nem egykorú srácokkal nehéz lesz lépést tartani. "Miért, 2003 novemberiek?"

Séta a Városligetben

Matyi mostanság rendkívül fárasztó tud lenni, ugyanis ezerrel pörög a lakásban, pakol (cipőket, papucsokat, földet, könyvet, néha játékot) , mászik (hangfalra, szekrényre, szekrénybe, polcra, Anya lábára és Apa lábára), de aludni nem nagyon alszik. Mármint egykönnyen. Így állandóan mozgásban kell lenni, vagy enni kell neki adni. Mivel enni állandóan nem lehet (bár én közel vagyok ehhez), hétvégén is nagy menésben voltunk.

Mivel szép volt az idő, szokásos nagyis ebéd előtt felkerekedtünk a Városligetbe,annak reményében, hogy esetleg Matyi alszik egyet a babakocsiban, mi meg sétálunk, netalántán ücsörgünk egy jót. Na itt lett egy kis félreértés, Matyi úgy gondolta ugyanis, hogy alszik egy kicsit (konkrétan 10 percet) a kocsiban, de nem a babakocsiban, hanem apakocsiban. Utána pedig nyugodtan tologathatjuk 2-3 órán át árkon-bokron keresztül a Ligetben, ő figyel, nehogy eltévedjünk.

A Liget tele volt, először csak a hozzánk hasonló babakocsi tolók tömege tűnt fel (bár amióta Matyi megszületett, mintha tízszer annyi baba jönne szembe...). Aztán belebotlottunk egy szívbetegség megelőzését propagáló rendezvénybe, ahol Matyihoz csábítottunk egy bucifejű valamit, aki Matyit nagyon nem érdekelte, nem úgy a kislányt, akit eredetileg nem terveztünk a fényképbe...

Aztán amikor láttuk, hogy nem lesz ebből se alvás, se napon ücsörgés, úgy döntöttünk, jobb, ha mi is kicsit felpörgetjük magunkat, csak hogy bírjuk Matyuval a tempót a hajnali kelés után.

A finom kávé után turistát játszottunk, fényképezkedtünk kicsit, kivételesen Apa fényképezett, és én bazsalyogtam Matyival a képen. Néha kell ilyen is.

Kifáradva és kiéhezve értünk vissza az autóhoz, irány Nagyi és az ebéd. Bár együtt indultunk, én 40 perccel hamarabb érkeztem és étkeztem, mint a fiúk, ugyanis Matyu cseppet sem váratlanul az utolsó 500 méteren csak bevágta a szunyát. Apa pedig még mindig egy hős személy, így vállalta álmának őrzését a ház előtt parkoló kocsiban.

Az első... (2008. szeptember 15-i hét)

A hét Matyu részéről főként a várva várt mászás gyakorlásával, részünkről pedig ennek az új tudománynak köszönhető új kihívásokkal való szembesüléssel telt. Matyu tép már ezerrel, egy új világ nyílt meg előtte. Mi is próbálunk ismerkedni ezzel a világgal, hogy az ő szemszögéből nézve ki tudjuk szűrni a mi szempontunkból veszélyesnek tűnő "világrészeket". Szó sincs agyonféltésről, aki nem hiszi, íme egy kis ízelítő, a heti mászás eredményekből:

• üvegasztal kalapálás üveg mécses tartóval (no para, de azért a kis üvegasztalon most már inkább gumi rágókából és műanyag labdából álló kompozíció díszeleg)
• a (régi) kompozíció cserepes növény tagjának megtépése, föld megkóstolása
• Apa papucsának nyalogatása, illetve foggal tépése (ez most az egyik kedvenc, szintén nem a túlaggódás jegyében, de azért 1-2 nap után lemostuk a papucsot, összekoszolta a gyerek ;-))
• Anya kedvence a 10 cm széles, 120 cm magas, így rendkívül stabil hangszóróba való kapaszkodás, álló helyzetbe felhúzódzkodás, amiből érthetetlen módon még nem származott semmilyen baleset
• viszont Nagyinál (nagykezű nagynéni felügyelete mellett ;-)) megvolt az első fejen puklit eredményező baleset szekrényre mászás közben
• Apa amúgy sem könnyű reggeli indulását pedig ajtóhoz mászással "támogatja" Matyu, Apa pedig láthatóan egyre nehezebben búcsúzik Dudicicájától

A mászás ilyen professzionális módon való űzése új fejezetet nyitott Matyu és Fánka kapcsolatában is. Most már nem csak az ölünkből nézi ezt a fekete párducot, illetve nem a kanapén heverészve nézegetik egymást (ebbe a nézegetésbe persze néha az is belefér, hogy Matyu egy újsággal szapulja a kutyát, az meg tépkedi az újságot). A héten komoly kutya után mászásokat produkált Matyi, hogy utána a kutya szájában turkálhasson, illetve Fáni könnyebben tudja nyalogatni a fülét. Na ettől most biztos sokan rosszul lettek...

Szintén a mászáshoz kapcsolódik két eheti programunk is. Múlt héten, amikor még azt hittük, hogy ez a gyerek hamarabb futja le a marathont, mint hogy mászna egy kicsit, hétfőre bejelentkeztünk egy képességfejlesztő játszóházba, egy Dévény Annás gyógytornászhoz (?) pedig péntekre kaptunk időpontot. Ezek után kezdett ugyebár mászni Matyu, de azért a programokat nem mondtuk le. Jól is tettük, ugyanis ilyen bókokat korábban csak a siófoki piacon illetve strandon kaptunk nyugdíjas néniktől, de hát ők mégsem szakértők, meg ennyi idősen minden féle hályog is nehezítheti a látást, és könnyítheti a "gyönyörű" kategóriába sorolást.

Namármost, hétfőn a játszóházban Matyu olyan formát hozott, hogy én is csak néztem. Ha lány volna, azt mondanám, hogy egyértelműen egy kis ribizli. Bújt a konduktor nénihez, mosolygott, ide-oda mászott, dumált, csinálta a gyakorlatokat, egyedül az egyik játéknál volt "gond", ahol a kis fakütyük egyenkénti kicsipegetése helyett a férfias megoldást választotta, kiborította az egész cuccot. Mindezekért kapott is rendesen: te gyönyörűség, jaj de nagyon ügyes, de barátságos... Százból százra lett értékelve, egyetlen megjegyzés a kicsit kései (?) mászás volt, de azért búcsúzóul csak megkaptuk Anya napi májdagasztóját: "ilyen szép kisfiú talán még nem is járt a játszóházban!". Szerintem sem, és az se érdekel, ha esetleg mindenkinek ezt mondják.

Dévény Annás nénihez pedig pénteken mentük, éreztük persze, hogy feleslegesen, de azért biztos, ami biztos alapon csak elmentünk. Érdemes volt. Matyu bűbáj volt, meg se nyekkent, játszott nagy vígan valami csodamasinával. Itt konkrétan az alábbiak mondat hangzott el többször is: "Ez a gyerek tökéletes és gyönyörű!". Ahhh, Anya és Apa olvad, Matyu hálából bukik egy kis mángoldot a néni szőnyegére.

Evészet téren nem tudok semmi jelentős előrelépésről beszámolni, továbbra is azon vagyunk, hogy teljesítsük doktor néni kívánságát, és Matyu beérje 3dl főzelékkel ebédre. Nagyon oda kell figyelni, az esetleges maradékot pedig gyorsan eldugni, nehogy követelje a gyerek. Ja, azt azért érdemes megemlíteni, hogy szerencsére nem vezette be Matyi a műanyagot az étrendjébe! Hö? Hétfőn tízóraizás közben egyszer csak valami nyikorgást hallok. Aztán megint. Matyi szájából? Egyből arra gondoltam, hogy valahogy leharapott egy darabot a már korában elpusztított gyümölcspürék műanyag poharából, így már bent is voltam a szájában. De sehol semmi. Jó, együnk tovább. De megint nyikorog... Újabb turka. Aztán a döbbenet, Matyi elégnek talált 6 fogat a hátborzongató fogcsikorgatáshoz. Azóta is imádja csinálni, főleg a kocsiban, és ezerrel vigyorog, ha döbbenten hátranézek...

És akkor egy kicsit rólunk, a szülőkről:

Nagy eséllyel több embernek is az agyára mentem azzal, hogy Matyu lábméretén, és a sec perc alatt (majdnem) kinőtt 20-as kocsicipőn paráztam egész héten, no meg azon, hogy nem találok rá aranyos, normális árú és megfelelő méretű csukát. Szintén nagylábú Nóri anyukája mindent megtett, hogy segítsen kétségbeesésemben, de olyan kijelentésekkel, hogy "vedd meg ezt a 20-ast, lehet, hogy még tavasszal is jó lesz" teljesen összezavart. Lehet, hogy az alatt a két hét alatt, ami a mostani cipő megvásárlása és felvétele között eltelt, nőhet a gyerek lába egy számot, aztán meg fél évig egyet sem??? Próbálok nagylábú gyermekek szüleivel konzultálni, most Michael Phelps anyukájának elérhetőségét próbálom megszerezni.

Apropó, öltözködés. Követelem, hogy innentől öltöztesse az a gyerekemet, aki ezt a trutyi időjárást kitalálta! Matyu pelenkázása, öltöztetése közben már egy ideje csak ipponokkal jutunk előre, kokával, vazarival már nem is érdemes próbálkozni. (Asszem'...) És akkor most jöhet még plusz két réteg, meg majdnem kinőtt cipő. Ne máá, Matyu vonyít, az épp szolgálatban lévő szülő pedig izzad. Csodás! (Ha már ezt a képet tettem be, akkor egy kis kalap update: Bár kiplakátoltuk a környéket, és minden villanyoszlopon Matyu képe figyel, az elveszett sapka nem került elő. Matyi alapos munkát végzett. Viszont beszereztem az elveszett sapka két tesóját: egy barnát mostanra, és egy olyan zöldet, mint a régi, jövő tavaszra. Velem ez a sapkadobáló gyerek nem tol ki!)

A hét fontos eseménye volt, hogy saját kicsi kezeimmel grissinit készítettem Matyukámnak, aki nagy örömmel csócsálta az immár ismert összetevőkből álló rágcsát. (Doktor néni múltkor beparáztatott, hogy ne adjak kiflicsücsköt a gyereknek, mert abban tej van. Erre Szupernagyi persze felhördült, hogy "Ezekben a kiflikben???". Fő a békesség alapon készült a házi péksütemény.) Aztán a sütési sikereken felbátorodva a család nagyobbik, mamutvadász hímjét is megleptem egy kis pékárúval, szombaton, majd vasárnap is isteni kenyeret sütöttem. Persze ez nem tartozik ide, de azért ne mindig (csak) Matyi legyen fényezve! Aki teheti, próbálja ki! Nekem szerintem még lesz rá alkalmam, Apuka ugyanis kijelentette, hogy ő akkor innentől más kenyeret nem szeretne enni.

Utolsó előttiként pedig egy esemény, ami Matyu által nem találtatott túl fontosnak, hiszen átaludta, de mi azért bejegyeztük a naptárunkba. Közel 9 hónap elteltével először mozdultunk ki kettesben. Nem vásárolni. Na persze nem is az Operába mentük, hanem csak moziba, de legalább nem a legközelebbibe. Ott csak esti előadás volt, mi meg valahogy a matinéra bukunk mostanság.

A hét utolsó napján pedig elég érettnek találtuk Matyut egy alkalmi szerepcserére. A jól bevált Apa fürdet, Matyu pacsál felállást vasárnap délelőtt megfordítottuk, Apa feküdt a kádban, Matyu pedig kintről irányított. (Nem, Apának nincs szüksége segítségre a fürdésnél, csak épp finisébe ért a vasárnapi kenyérsütés, amikor Apa hazaért a futásból, és mielőtt a finom kenyérillatot valami egészen más vette volna át, ez a kényszermegoldás született.)

Minden gyerek megtanul aludni?

Matyi 8 hónapos szülinapi bejegyzésénél már röviden utaltam rá, hogy aludni tanítom a gyereket. Akkor azt írtam, hogy ferberizálom, de az azért túlzás, a már amúgy is "szoftosított" módszerből próbálom kifejleszteni a mi kis humánus, de hatékony megoldásunkat. (Például nem hagyom 5 percnél tovább sírni, noha Ferber, ha jól tudom, a 20 percig is simán elmegy. Na én azt nem!)

Az első két nap elég durva volt, Matyu úgy sírt, hogy utána még álmában is hosszasan hüppögött, meg köhögött, mint a veszedelem. Na én ezt a borzalmat először endorfinnal próbáltam átvészelni (mivel más formában nem tartunk itthon, egy kis csoki ugrott elő a hűtőből), másnap pedig a "ha neki rossz, szenvedjek én is" módszert alkalmazva vasaltam a 3-5 perces "tilos bemenni" szünetekben.

Amikor nem csokit zabáltam, vagy vasaltam, kétségbeesésemben Ranschburg Jenőnek írtam levelet, hogy tessékmondani akkor én most ezzel lerombolom-e Matyi a belénk és önmagába vetett bizalmát, amit a soha sírni nem hagyással, sokat ölelgetéssel, igény szerinti szopizással, sokáig együtt alvással felépítettünk. Azóta sem jött válasz, valamit elronthattam, vagy az is lehet, hogy egy ilyen Rabenmutterrel (még mindig nem találom a jó magyar szót) szóba sem áll a doktor úr. Erre abból következtetek, hogy megtaláltam a könyvében a Ferber módszerről szóló részt, és hát nem idézném, nagyon lesújtó.

Nagy bizonytalanságomban aztán jött egy váratlan mentőöv, nagyra becsült, igen okos, és mindig jó tanácsokat adó Évike barátnémmal beszélgetve (aki nem mellesleg nem akármilyen pszichológus) előjött a téma, és ő megnyugtatott, hogy igenis kell a gyereknek egy kis frusztráció, és azt jobb, ha tőlem kapja, mint később mástól. Persze szoptatós kismama agyam (már ha egyáltalán a szoptatós kismama és az agy nem zárja ki egymást) nem fogott minden szakmai érvet, de megnyugtatott.

Ha-ha, csak aztán jött az én Évikénél is okosabb Matyukám, aki rájött, hogy ha ő most lebetegedik, akkor bizony Anya nagyon megsajnálja az ő kis lázas, nyűgös babáját, és együtt alszik vele délelőtt és délután. Így is lett...

De most Matyi ismét makkegészséges, én pedig összegyűjtöttem a bátorságomat, és bármilyen hihetetlenül hangzik, itt ülök a nappaliban, nem éjjel írom a blogot, hanem délelőtt, és Matyu alszik az ágyában!!!

Azt majd meglátjuk, mire megyünk ezzel az egésszel, de annyi biztos, hogy egy eredménye van: Matyi rászokott a hason alvásra. Ami azért nem semmi, ha belegondolunk, hogy élete első 3 hónapjában egy percet sem volt hason, aztán a következő hármat meg azzal töltötte, hogy menekült ebből a pózból...

Óóó, nyüszög, mennem kell. De aludt 53 percet, juhéé!