Day 2

Csak hogy olyan zavaros képpel kezdjem a beszámolót, mint amilyen a nap volt: a mai nap már tegnap este elkezdődött. Húúú. A lényeg, hogy tegnap a nagy blogírás közben eszembe jutott, hogy még nem raktam fel egy képet, amit múlt héten csináltam Matyuról, amint beül a dobozba, és onnan nézi "Gungót". Erről eszembe jutott, hogy már soha (?) nem leszünk úgy itthon kettesben, mint amikor az a bizonyos kép készült, és már bőgtem is. Aztán ma reggel az én pici fiam fogta magát, lepakolt a dobozról, és szépen beleült. Amitől én persze rögtön elbőgtem magam, ő pedig úgy nézett rám, és mondta, hogy Anya, mintha azt akarná mondani, hogy "mi a baj Anya, ne sírj!". Na ettől persze még jobban bőgtem, meg nevettem, meg bőgtem. Az se nagyon javított a hangulatomon, hogy Matyi egész reggel kiskori (hehe) képeivel rohangált, amitől persze mindig az jutott eszembe, hogy de jó volt akkor, a bölcsi még rémálmainkban sem szerepelt.

Na, ezt a csodálatos kezdést azzal sikerült überelnem, hogy lemaradt a reggeli homeós nyugibogyó, így (?) a bölcsiben, ahova Matyi egyébként nagyon jókedvűen érkezett, egy óra szájremegés után csak elbőgtem magam egy kicsit. Amit mondjuk Matyu szerencsére nem vett észre, mert teljesen lefoglalta a bölcsi udvarát szétromboló Bobcat. Szerintem órákig elálldogált volna ott az ablakban, de a mai penzum csak 2 óra volt, így 11-kor elrángattam az ablaktól, és nagy nehezen rábeszéltem, hogy menjünk haza.

Egyébként az én bénázásomon kívül megint csupa jó dolog történt ma is. Matyi például érkezéskor helyből felismerte a kis szekrényét, és örömmel csapkodta az ajtaját. Az RTL Klub forgató csoport a szomszédos szobában forgatott a H1N1-ről, és nem az én elfolyó szemfestékem a mai (?) híradó (?) fénypontja. Nem vette észre senki, hogy Matyi a tízórainál lenyúlta a mellette ülő kislány banán darabkáját. Gondozó nénik örültek az Apa által küldött szeretetcsomagnak, és talán kezdik memorizálni, hogy jó fejek vagyunk.

Holnap már ott is ebédelünk, és állítólag már el is kell majd tűnnöm egy kis időre. Jajj.