Bölcsis üzenőfüzetből: "Ilyen voltam 27 hónaposan"

Ha már arra nem vagyok képes, hogy szépen megfogalmazzam, és magam leírjam, milyen is a már 27 hónapnál is idősebb Matyunk, akkor bemásolom (a Matyi által annyira szeretett, általunk pedig nagyon megbecsült) Bea (szerintem néha nagyon vicces) jellemzését. Aztán ha tart a lendület, akkor talán a 24 hónaposat is bepötyögöm az örökkéválóságnak. A leírtakkal kapcsolatos gondolataim, vagy hasonlók, zárójelben.

Kedves Zs. és R.!
Matyika végre boldogan jön bölcsődébe, nagyon jól érzi magát, felszabadultan játszik. A szobában leginkább az autókkal (óriási meglepetés!) és a kirakós játékokkal (még nagyobb...) foglalja el magát, de főzni is szokott. A könyvek, képes újságok (konkrétan Auto Bild, a2 és társai) is érdekesek számára, és szereti, ha mesélek belőle (hááát, én azért az éjszaka AutoBild-et mesélést nem...). Az énekeket, verseket már néha mondogatja ő is (bizony, úgy 3-4 hete itthon is lebukott). Barátja is van a Lilla személyében, aki ugye kislány. Sokat ölelgeti, puszilgatja, majd megfojtja, úgy kell mondani neki, hogy ne a nyakánál szeretgesse, hanem a hasát ölelje át. (Ismerős, de én szeretem!) Bekapcsolom a magnót, azonnal kézenfogják egymást, és már táncolnak is.
Ha az udvaron vagyunk, sokat motorozik, szaladgál, de soha nem téveszt szem elől, mindig a közelünkbe tér vissza.
Sokat fejlődött a vetkőzés és öltözködés terén (jó hallani, mert látni nem nagyon látjuk...), ha valami nem sikerül, akkor jön és azt mondja "Bea segít nekem!". Azért még sokat kell gyakorolnunk, de időnk bőven van (Bea titkon buddhista). Egyre tisztábban eszik (khmmm), odahajol a tányér fölé, viszont a kenyér héját eddig megette, és mostanában pedig nem (itthon meg páratlan napokon a kifli külsejét, párosokon meg csak a belsejét eszi...).
Az alvás teljesen rendeződött (ahaaaaaaaa), 1/2 1 felé elalszik (1/2 háromkor az ágyhoz kötöznénk, ha nem csak a földön lenne hajlandó aludni) és 1/2 3 után valamikor ébred (1/2 6-ig alszik, hogy utána este 10 előtt esélytelen legyen az altatás).
Szeretetét kinyilvánítja felénk is, odabújik az ölembe, ha megérkezem, szalad és átöleli a lábamat a köszönés mellett (:-)))))))).
Úgy vélem, Matyi most már igazán beszokott a bölcsődébe. (Anya legnagyobb örömére és megnyugvására!)
2010. április 15.

A hét kijelentése

Az pedig "Jijja" (született Lilla) szájából hangzott el.

A hölgyről egyébként már rég meg kellett volna itt emlékeznünk, ugyanis Matyu naaagy szerelme és legjobb bölcsis barátja. Mint kiderült, ő még ennél többet is képzel erről a kapcsolatról.

Szóval, bölcsiben bekapcsoltak valami muzsikát, amire Bianka (aki ugya nem Jijja) odapattant Matyihoz (a nem túl egészséges nemi arányokkal* bíró csoport kiskakasához), és táncra kérte. Erre Jijja odalépett, és gyors eligazítást tartott: Matyi az enyém!

Én ezen egyébként jót nevettem, de nem vettem komolyan, azt hittem egyedi az eset. Aztán Móni gondozó néni felvilágosított, hogy Matyu és Jijja felváltva kergeti el a kettőjük közé férkőzni kívánókat, és totál monogámak. Hmmm.

Day 5

Akkor most csak röviden, jó?

Együtt reggelizett a család, és a "ma is megyünk bölcsibe, jó?" kérdésre Matyi nem mutatott semmilyen ellenkezést, sőt! Örültem. Beértünk, és tök üres volt a szoba! Meglepődtem. Aztán megtaláltuk a szomszédban az egy, azaz egy darab csoporttársunkat és az egy darab gondozó néninket. Aki közölte, hogy akkor én ma már akár haza is mehetek. Beparáztam. Aztán összeszedtem magam, és szépen elindultam. Egészen az autóig jutottam, ahol szépen ücsörögtem egy kicsit, csak hogy lássam, ahogy kijönnek a teraszra. Vártam. Aztán megláttam, és erőt vettem magamon. Meg beparáztam, hogy meglátja az autót. Elindultam, Glamour napoztam. Kizárólag muszájból. Vettem neki Verdás könyvet, meg Verdás újságot, Bussszal. A megbeszélt időpont előtt egy órával visszamentem, hátha... Így majd' egy órát hallgattam, hogy anyaaaaaa. De nem aggódtam. Aztán kicsit mégis, aztán megint nem. És nem sírtam, még egy icipicit sem! Mondjuk amikor bevitték az ebédet, arra tippeltem, hogy ekkora anyaaaa közben nem lesz evészet. Aztán egyszer csak kijött egy nagy pocakú gyerek, namm-namm, semmi kisírt szem, folyó orr! Mint kiderült, csak a Nagyi által indiánüvöltésnek titulált anyaaaa üvöltéseket gyakorolta, miközben szépen eljátszott. Hmmm....

Bea gondozó nénivel azért megbeszéltük, hogy mivel kicsit túl jól sikerült a kötődésre nevelés, a jövő héten is maradunk a csak délelőttözésnél, és majd a harmadik héten próbálkozunk az ottalvással. Nem sietünk, nincs hova, és főleg nem miért.

Day 4

Magam sem hittem, amit tegnap leírtam, de csak bejött! Ma bizony nem sírt senki a bölcsiben! És én ha jól emlékszem, a bölcsin kívül sem, ami azért manapság nagy szó!

Legújabb formánkat hozva megint kicsit megcsúszva ébredtünk, de még épp időben, hogy Nóri barátnőnk őszi turnéjának mai RTL Klubbos állomását elcsípjük. Matyi kicsit lefagyott a dologtól, elszokott már attól, hogy ismerősöket lásson a TV-ben, de aztán újraindítottuk, és ment a pörgés.

Bölcsihez érve kitörő örömmel vettük tudomásul, hogy a kertben egy bazi nagy darus kocsi áll, és motoros fűrészek megnyugtató moraja hallatszik. Így egy kis ebéd befizetéses intermezzo után alig bírtam rávenni Matyit a cipőcserére, ő már rohant is be a szobába, és pattant fel a dobogóra az ablaknál, és már bámulta is a kerti eseményeket. Pár perc múlva azért csak eljött onnan, és örömmel láttam, hogy bizony egyre nagyobb magabiztossággal flangált a szobában. Szépen előjöttek a matyis ugrálások, szökdelések, sunci pillantások. Amikor a kipenderítésemre került sor, megint az ablaknál állt, így nagyon nem izgatta, hogy anya épp dolgára megy. Ezek alapján azért bíztam benne, hogy nem lesz neki kínszenvedés az elkövetkező 2- 2 és fél óra.

Na nem úgy nekem! Ilyen lassan még nem telt el 2 és fél óra! Pedig ott duruzsolt a fülemben a "101 pozitív állítás" (mert én ma bizony nem sírok!), meg ott volt a kezemben egy jó kis könyv. Viszont ott volt a fenekem alatt egy 2-3 évesek számára 2 percnyi cipőcserére tervezett pad, és azt hittem, megveszek. Kimenni meg ugye a tegnapiak után nem mertem, nehogy megint síró Matyuszira jöjjek vissza! Így fél óráknak tűnő 5 percenként néztem fel az órára. Aztán megküzdöttem magammal, és nem dőltem el a kispadon, pedig majd' elaludtam. Aztán tovább küzdöttem magammal, és szépen visszadugtam a fülembe a fülhallgatót, amikor hallottam, hogy Matyu anyázik. Ezt többször is megtettem. Aztán egyszer csak eltelt az a három napnak érzett közel 2 és fél óra, és kijött egy jókedvű Matyu, aki sírás helyett nam-nammolt, remélem a cukkíni főzeléket mesélte, és nem a rántott párizsit!

Na, ez azért így mindenek ellenére sokkal jobb volt. Holnap is megyünk, mert várnak. És mert egyre elképzelhetőbbnek tűnik, hogy jó lesz neki ott.

Day 3

Attól tartok, ma reggel kis ízelítőt kaptam abból, hogy milyenek is lesznek a rohanós reggeljeink. Történt ugyanis, hogy az eddig atomóra pontossággal fél hétre kalibrált Matyink fél nyolckor "csörgött", így az egész család elaludt. Ez már önmagában is csoda, na de ha azt is hozzáteszem, hogy tegnap este fél kilenckor már húzta a lóbőrt, akkor már világra szóló szenzáció! Na de a lényeg, hogy későn keltünk, Apa gyorsan itt hagyott a pácban, így olyat pöröghettünk Matyival, hogy csak na.

Talán kilenc után tíz perccel érhettünk be a csoportba, és alig hogy kezdtem magam jól érezni, "kipróbáljuk, hogy megy" felkiáltással ki is lettem ebrudalva a csoportból. Háromnegyed tízkor már ott csücsültem az "átadóban". Tízre kitöltöttem minden papírt. Negyed tizenegyre elolvastam az egész "Jó tudni" dossziét, és megtudtam, hogy van olyan, hogy ölelkezési idő. Közben az átadóhoz közelebbi csoportban egy kisfiú bömbölt, gondoltam is, hogy valami fizetett statiszta, aki csak azért muzsikál, hogy ne halljam a saját gyerekem. De a hébe-hóba kilátogató gondozó nénik mindig megnyugtattak, hogy minden rendben, nem Matyi sír.

Kihallgathattam a technikai személyzet beszélgetését is, így elgondolkodhattam azon is, hogy lehet az, hogy az ötös csoportra már elfogyott az étlapon szereplő csirkemell, és helyette virslit kapnak a paradicsomos rizs (!?!) mellé. De aztán lassan egyre inkább a megkérdezzem, merre lehet, vagy inkább hazavigyem kérdés kezdett foglalkoztatni. Kicsit háromnegyed tizenkettő után döntöttem a "megkérdezem" mellett, csak hogy három perccel később a sírva anyázó Matyukámat hallva rohanhassak ki a mosdóból.

Édes kismacskám ott rohangált kétségbeesve az átadóban, Bea gondozó néni meg futott utána, hogy megnyugtassa. Hajszálon múlt, hogy nem bőgtem el magam. Igazándiból sírtam, csak valahogy a könnycseppek bent maradtak. Szerencsére. Matyit pedig sikerült azzal megnyugtatnom, hogy beszállunk az autóba, és megyünk vává-hoz.

Bea gondozó néni egyébként a nagy sírás-rívás közben beszámolt róla, hogy az ebéd utolsó falatjáig minden a legnagyobb rendben ment, ott tört el valahogy a mécses.

A szomorú konklúzió tehát az, hogy én többet sírok, mint Matyi. Elsőre ugye azt gondolnánk, hogy ez így jó, mert sírjak inkább én százszor, mint ő egyszer, de azért ma este Tiborral is (újra) átbeszéltük, hogy ez így nem jó. Mert nekem kell erősnek lennem, mert Matyi engem figyel tudat alatt, és tudatosan is. Szóval ma lefekszem, és holnaptól úgy viselkedem, hogy az neki a legjobb legyen. És nem sírok. És délben is elszopogatom azt a két tablettát.

Day 2

Csak hogy olyan zavaros képpel kezdjem a beszámolót, mint amilyen a nap volt: a mai nap már tegnap este elkezdődött. Húúú. A lényeg, hogy tegnap a nagy blogírás közben eszembe jutott, hogy még nem raktam fel egy képet, amit múlt héten csináltam Matyuról, amint beül a dobozba, és onnan nézi "Gungót". Erről eszembe jutott, hogy már soha (?) nem leszünk úgy itthon kettesben, mint amikor az a bizonyos kép készült, és már bőgtem is. Aztán ma reggel az én pici fiam fogta magát, lepakolt a dobozról, és szépen beleült. Amitől én persze rögtön elbőgtem magam, ő pedig úgy nézett rám, és mondta, hogy Anya, mintha azt akarná mondani, hogy "mi a baj Anya, ne sírj!". Na ettől persze még jobban bőgtem, meg nevettem, meg bőgtem. Az se nagyon javított a hangulatomon, hogy Matyi egész reggel kiskori (hehe) képeivel rohangált, amitől persze mindig az jutott eszembe, hogy de jó volt akkor, a bölcsi még rémálmainkban sem szerepelt.

Na, ezt a csodálatos kezdést azzal sikerült überelnem, hogy lemaradt a reggeli homeós nyugibogyó, így (?) a bölcsiben, ahova Matyi egyébként nagyon jókedvűen érkezett, egy óra szájremegés után csak elbőgtem magam egy kicsit. Amit mondjuk Matyu szerencsére nem vett észre, mert teljesen lefoglalta a bölcsi udvarát szétromboló Bobcat. Szerintem órákig elálldogált volna ott az ablakban, de a mai penzum csak 2 óra volt, így 11-kor elrángattam az ablaktól, és nagy nehezen rábeszéltem, hogy menjünk haza.

Egyébként az én bénázásomon kívül megint csupa jó dolog történt ma is. Matyi például érkezéskor helyből felismerte a kis szekrényét, és örömmel csapkodta az ajtaját. Az RTL Klub forgató csoport a szomszédos szobában forgatott a H1N1-ről, és nem az én elfolyó szemfestékem a mai (?) híradó (?) fénypontja. Nem vette észre senki, hogy Matyi a tízórainál lenyúlta a mellette ülő kislány banán darabkáját. Gondozó nénik örültek az Apa által küldött szeretetcsomagnak, és talán kezdik memorizálni, hogy jó fejek vagyunk.

Holnap már ott is ebédelünk, és állítólag már el is kell majd tűnnöm egy kis időre. Jajj.

Day 1

Volt régen egy reklám, amin mindig jót nevettem. "Apaaa, kezdődiiiiiik, kezdőőőőőőődik, kezdőőőőőődiiiiiik!" Na ma reggel ez jutott eszembe. Pedig egyáltalán nem jó hasonlat, mert az a reklám ugye arról szólt, hogy akkor kezdődik, amikor én akarom, ez a dolog meg nem teljesen.

De kezdődik, így nem elég, hogy szépen időben felkeltünk, de még fel is öltöztünk, megreggeliztünk, próbáltuk határtalan jókedvében kis vadlovat játszó csemeténket megzabolázni, majd testületileg elindultunk a bölcsibe. Jött Apa is, hiszen többet nem megyünk először bölcsibe, meg hát kellett nekem is az a lelki mankó. És hogy minél több lába legyen annak a mankónak, az ajtóból még visszaszaladtam, és bekaptam két homeós bogyót. Csak hogy ne én bőgjek a leghangosabban.

A hónapok óta tartó parát figyelembe véve vicces, hogy a nap legnehezebb része az volt, amikor rá kellett (volna) venni Matyit, hogy ne rohanjon be a bölcsibe, és legyen szíves megvárni, amíg mi kicserélgetjük az autókban az üléseket. Nem várta meg. Mondjuk arra se volt egyszerű rávenni, hogy egy óra elteltével hazamenjünk, de ennyire azért még ne szaladjunk előre!

Matyi legjobb formáját hozva egyből a pelenkázón kezdhette bölcsis pályafutását, bár ez az otthonról ismerős harc pont jó volt arra, hogy eltereljük figyelmét arról a fantasztikus csúszdáról, amit 3-4 naponta felemlegettünk, és amivel a bölcsi szuperségét próbáltunk hónapokig illusztrálni. És amit épp ma reggel kezdtek csákánnyal szétverni a bácsik, mert hát mikor jöjjön meg a pénz a kert szétverésére (és remélhetőleg későbbi összerakására), ha nem akkor, amikor mi. Egyébként külön érkeztünk, semmi közünk egymáshoz.

Sebaj, akkor irány a szoba, amiben négy kislány és egy kisfiú kószált jókedvűen. Anno alaposan megnéztem, hogy Matyi nagyjából középtájt helyezkedik el a csoport életkori görbéjén, és ennek nagyon örültem is. Na de akkor kik ezek a babák Matyiék szobájában? Persze ezen nem volt idő elmélázni, hiszen kezdődött az intenzív "nézd csak milyen fantasztikus helyen vagyunk" előadás, ami minden energiámat lekötötte. De aztán csak eljutott a fülemig, aztán onnan megdöbbentő módon az agyamig, amit a fürdőben épp gyerekeket méricskélő gondozó néni mond. "Jééé, mindenki nyolcvan centi! Ja nem, Tomi (?) nyolcvanegy!" Aztán meg "Húúúú, ez a Tomi egy sózsák, beírom, hogy tizennégy kiló!" Úr Isten, hol vagyok? Biztos, hogy jó csoport? "Óóó, ha már itt van Matyi, mérjük meg őt is!" Na és ezzel Matyi felállhatott először a bölcsis dobogó legfelsőbb fokára: nyolvannyolc centi, tizenöt kiló (na mondjuk ez ruhában!!!). Az én kis drága Gulliverem Lilliputban!

A mérlegelés okozta sokk volt hála Istennek az egyetlen, mert hiába sasoltam ezerrel, nem tapasztaltam semmi hasonlót az elmúlt hónapokban gyorsított korosításomra használt horror sztorikban elmondottakhoz. A gondozó nénik ölelgették, babusgatták a gyerekeket, volt ott puszi is, éneklés, olvasás, mondóka. Meg egy halom szuper játék, bár Matyi a legtöbb időt a járműves plakát előtt töltötte, ahol mutogatta a buszt, meg a traktorra mutogatva apázott és tutuzott. (Ez egyébként egy nagyon izgalmas hétvége rövid összefoglalása, amikor is régi meghívásnak eleget téve elmentünk megnézni Matteoék (alias Tutu, mert szörfje van, ami ugye majdnem hajó, így tutu) farmját, ahol farkasszemet néztünk 2000 tehénnel, aztán Apa felmászott a traktorra, Matteo meg beindította, és akkor bőgtünk marhára, mert azt hittük, Apa lelép a traktorral.)

Érdekes, hogy várakozásommal szemben minden gyerek jókedvű volt, senki nem sírt. Lehet, hogy tényleg el kell fogadnom azt a bő egy hete eszembe jutott (juttatott?) lehetőséget, hogy a gyerekek akár jól is érezhetik magukat a bölcsiben. Tényleg kár, hogy ez hónapokig fel sem merült bennem, és azért imádkoztam, hogy csak ne érezze rosszul magát. Hát igen, nem mindegy, kivel beszél és kit hallgat meg az ember! (Köszi Kata, köszi Zsuzsi!)

És még az is sanszosnak tűnik, hogy egy jó bölcsit fogtunk ki! Amikor ugyanis elérkezett a tízórai ideje, és leültek az az asztalhoz, kiderült, hogy itt bizony megspórolják nekem az "ott ült az asztalnál, és még a lábai sem érnek le" szívfacsaró látványt.

No, eddig minden szép és jó, holnap duplázunk!

To be continued...

A kontextus

Úgy érzem, már évek óta mást sem hallok, mint anyaaaaaaaaa, anyaanyaanyaaaa, de aztán utána számolok, és tudom, hogy nem is tart ez a dolog olyan rég óta. Egy keddi napon kezdődött, be is számoltam róla nagy harsonaszó mellett. És ígértem, hogy lesz magyarázat, körítés, kontextus.

Hát eltartott egy darabig, míg leülepedett a dolog, de már megint kezd felkavarodni, szóval jobb, ha a nagy zűrzavar előtt képbe helyezem magunkat (de szép!), csak hogy aztán majd mindenki értse a folytatást!

Szóval az előtt a kedd előtt meglepő módon volt egy hétfő, annak a hétfőnek az estéjén pedig egy szülői értekezlet. Konkrétan a Barackvirág csoporté. Ami csak annyiból érdekes, hogy bár hallgattam róla, hátha én is elfelejtem, és csak akkor ébredek, amikor suliba megy, de hát Matyit bizony június elején felvették ide. Szépen kifüggesztették, épp hogy csak pontszám nem volt mellette! És akkor most várják!

Azt a Matyit várják a bölcsibe, akit éjszakákon át ébresztgettünk, hogy egyen, akit fecskendőtől kezdve arany kiskanálon át mindennel próbáltunk anyatejjel táplálni, akit órákon, napokon, hónapokon át kézben ringattunk, kiságyban vagy bárhol máshol sírni sose hagytunk. Akivel hónapokig megosztottuk ágyunkat, és akit ott most is bármikor szívesen látunk! Akivel itthon voltunk, akihez haza rohantunk. Aki az első. És ők várják, én meg úgy tűnik, adom.

Na ez a Matyi azóta anyázik és anyás. Az ominózus héten a poklok poklán vezetett végig szépen kézen fogva, csak hogy utána bekukkantsunk a mennyországba, majd kikössünk (főleg én) a teljes elbizonytalanodás és zavarodottság szigetén. A hét elején lenyomta élete legnagyobb hisztijét, majd egy annál is nagyobbat, büntetett mindennel, csak hogy aztán majd a hét vége felé még gyorsabban el tudjam bőgni magam attól a harmóniától, ami derült égből villámcsapásként beállt közöttünk. Játszottunk, hemperegtünk, elkezdtük az azóta kedvenc "Anya kitalálja, Matyi bólogat" beszélgetéseinket. Csak hogy tudjam, mitől is fosztom meg magam, ha majd ő már nem engem, hanem bölcsis néniket boldogít napközben.

Pedig előtte is bizonytalan voltam, meg hát alapból rendelkezem egy minden változástól fázó, túlélést alapvetően nem szolgáló attitűddel. Amin nem nagyon segít az általános meg nem értettség sem.

Mert van ugye a Nagyi által vezetett, "mitől parázol, jó lesz neki", illetve "Te is imádtál bölcsibe járni" csapat, aki nem érti, mitől félek. Hiszen ott egész nap játszhatnak, nem az örökös játszást már hónapok óta unó anyuka agyára mennek. Meg megtanulnak szépen enni, inni, aludni. Lesz szép napirendjük. És ott van az ezzel a csoporttal szimpatizáló, szintén női rokon által vezetett "nem azért tanultál és dolgoztál látástól mikulásig, hogy utána mindezek eredményét elásd a homokozóban, és azzal ne etess, hogy ez itt szellemileg kielégít" csapat. De Matyi itthon is egész nap játszhat, és én abszolút nem unom, főleg ha hagyja, hogy duplózzunk. És előbb vagy utóbb meg fog tanulni mindent, amit meg kell tanulnia. És lesz majd napirendje is, sőt, ha nem valami katonás borzalomra gondolunk, akkor már van is. És döbbenet, de nem unom, tök jól érzem magam, és nem érzem, hogy bármi okból menekülnöm kéne!

Őszintén elhiszem, hogy szintén jót akarnak a "de hát miért adod bölcsibe, hiszen nem szorultok rá/az anyja mellett a helye/a bölcsiben lelki nyomorék válik belőle" csapat tagjai is. Beleértve gyakran olvasott Ranschburg és Vekerdy doktor urakat is. Mert három éves korig ugye a gyereknek az anyja mellett a helye, és az anyján keresztül kell megismernie a világot. De aztán azt gondolom, hogy ezek talán csak arról a bizonyos "átlagos" gyerekről szólnak, ami nem is létezik. Meg rátalálok a fenti doktor bácsik azon leveleire is, ahol leírják, hogy azért a bölcsi nem feltétlenül katasztrófa. Meg elgondolkodom a bölcsőde vezető nyugtató szavain, miszerint annak a gyereknek, akit otthon szeretet vesz körül, nem lesz semmi baja a bölcsitől. (A "De hát mindenki imádja a gyerekét!" ellenvetésemre adott válaszra nem térnék most ki...)

És kellenek ám a bíztató szavak, mert bár nem vagyunk rászorulva, nem unatkozom, és Matyi számomra a világ közepe, és tuti, hogy szanaszét fogom bőgni magam, úgy érzem, most valahogy erre kell mennünk. És abban bízom, hogy ha eddig éreztem, hogy mi neki a jó, akkor most sem fogom elrontani. És ha nem lesz neki jó, akkor megérzem, és hagyok csapot-papot, és csinálunk valami olyat, ami jó.

Na és ha ez még nem lenne elég, Csupa jó jel a bölcsiben

Mindig is utáltam a hullámvasutat, remélem hamarosan bölcsi témában is valami nyílegyenes, alföldi pályára érünk. Meg is nyomom gyorsan a "Publish post" gombot a következő völgy előtt.