Day 1

Volt régen egy reklám, amin mindig jót nevettem. "Apaaa, kezdődiiiiiik, kezdőőőőőőődik, kezdőőőőőődiiiiiik!" Na ma reggel ez jutott eszembe. Pedig egyáltalán nem jó hasonlat, mert az a reklám ugye arról szólt, hogy akkor kezdődik, amikor én akarom, ez a dolog meg nem teljesen.

De kezdődik, így nem elég, hogy szépen időben felkeltünk, de még fel is öltöztünk, megreggeliztünk, próbáltuk határtalan jókedvében kis vadlovat játszó csemeténket megzabolázni, majd testületileg elindultunk a bölcsibe. Jött Apa is, hiszen többet nem megyünk először bölcsibe, meg hát kellett nekem is az a lelki mankó. És hogy minél több lába legyen annak a mankónak, az ajtóból még visszaszaladtam, és bekaptam két homeós bogyót. Csak hogy ne én bőgjek a leghangosabban.

A hónapok óta tartó parát figyelembe véve vicces, hogy a nap legnehezebb része az volt, amikor rá kellett (volna) venni Matyit, hogy ne rohanjon be a bölcsibe, és legyen szíves megvárni, amíg mi kicserélgetjük az autókban az üléseket. Nem várta meg. Mondjuk arra se volt egyszerű rávenni, hogy egy óra elteltével hazamenjünk, de ennyire azért még ne szaladjunk előre!

Matyi legjobb formáját hozva egyből a pelenkázón kezdhette bölcsis pályafutását, bár ez az otthonról ismerős harc pont jó volt arra, hogy eltereljük figyelmét arról a fantasztikus csúszdáról, amit 3-4 naponta felemlegettünk, és amivel a bölcsi szuperségét próbáltunk hónapokig illusztrálni. És amit épp ma reggel kezdtek csákánnyal szétverni a bácsik, mert hát mikor jöjjön meg a pénz a kert szétverésére (és remélhetőleg későbbi összerakására), ha nem akkor, amikor mi. Egyébként külön érkeztünk, semmi közünk egymáshoz.

Sebaj, akkor irány a szoba, amiben négy kislány és egy kisfiú kószált jókedvűen. Anno alaposan megnéztem, hogy Matyi nagyjából középtájt helyezkedik el a csoport életkori görbéjén, és ennek nagyon örültem is. Na de akkor kik ezek a babák Matyiék szobájában? Persze ezen nem volt idő elmélázni, hiszen kezdődött az intenzív "nézd csak milyen fantasztikus helyen vagyunk" előadás, ami minden energiámat lekötötte. De aztán csak eljutott a fülemig, aztán onnan megdöbbentő módon az agyamig, amit a fürdőben épp gyerekeket méricskélő gondozó néni mond. "Jééé, mindenki nyolcvan centi! Ja nem, Tomi (?) nyolcvanegy!" Aztán meg "Húúúú, ez a Tomi egy sózsák, beírom, hogy tizennégy kiló!" Úr Isten, hol vagyok? Biztos, hogy jó csoport? "Óóó, ha már itt van Matyi, mérjük meg őt is!" Na és ezzel Matyi felállhatott először a bölcsis dobogó legfelsőbb fokára: nyolvannyolc centi, tizenöt kiló (na mondjuk ez ruhában!!!). Az én kis drága Gulliverem Lilliputban!

A mérlegelés okozta sokk volt hála Istennek az egyetlen, mert hiába sasoltam ezerrel, nem tapasztaltam semmi hasonlót az elmúlt hónapokban gyorsított korosításomra használt horror sztorikban elmondottakhoz. A gondozó nénik ölelgették, babusgatták a gyerekeket, volt ott puszi is, éneklés, olvasás, mondóka. Meg egy halom szuper játék, bár Matyi a legtöbb időt a járműves plakát előtt töltötte, ahol mutogatta a buszt, meg a traktorra mutogatva apázott és tutuzott. (Ez egyébként egy nagyon izgalmas hétvége rövid összefoglalása, amikor is régi meghívásnak eleget téve elmentünk megnézni Matteoék (alias Tutu, mert szörfje van, ami ugye majdnem hajó, így tutu) farmját, ahol farkasszemet néztünk 2000 tehénnel, aztán Apa felmászott a traktorra, Matteo meg beindította, és akkor bőgtünk marhára, mert azt hittük, Apa lelép a traktorral.)

Érdekes, hogy várakozásommal szemben minden gyerek jókedvű volt, senki nem sírt. Lehet, hogy tényleg el kell fogadnom azt a bő egy hete eszembe jutott (juttatott?) lehetőséget, hogy a gyerekek akár jól is érezhetik magukat a bölcsiben. Tényleg kár, hogy ez hónapokig fel sem merült bennem, és azért imádkoztam, hogy csak ne érezze rosszul magát. Hát igen, nem mindegy, kivel beszél és kit hallgat meg az ember! (Köszi Kata, köszi Zsuzsi!)

És még az is sanszosnak tűnik, hogy egy jó bölcsit fogtunk ki! Amikor ugyanis elérkezett a tízórai ideje, és leültek az az asztalhoz, kiderült, hogy itt bizony megspórolják nekem az "ott ült az asztalnál, és még a lábai sem érnek le" szívfacsaró látványt.

No, eddig minden szép és jó, holnap duplázunk!

To be continued...