Hogyan (ne) altassuk el gyermekünket?

Az altatás problematikája nagyjából Matyi két hetes kora óta téma nálunk. Előtte a "hogyan ébresszünk fel egy mormotát, hogy megállítsuk a súlycsökkenést" favorizáltuk, de ez gyorsan elmúlt. Így a blogon is többször megemlékezhettem már alvós sikereinkről. Haha. Így volt nagyon sokáig a "minden gyerek megtanul aludni" az vezető Matyi oldalára mutató google keresés (míg a sok perverz "lesifotó"-ja le nem váltotta). Ennek köszönhetően kaptam is privát, altatási tanácsokat kérő leveleket, amitől akkorát nevettem, hogy folytak a könnyeim. Szóval ilyen múlttal nem tehetem meg, hogy eltitkoljam kedves olvasóink előtt, hogy mostanság hogyan brillírozunk alvásilag! Lássuk, a három versenyző milyen taktikával nyomja álomba a gyermeket!

Nagyi - Bevonulnak a szobába, kipakolják a kiságyból a három tonna plüss dögöt, majd összebújnak és sutyorognak. Prücsök cicáról, Amálka néniről, Lilamorcról és a többiekről. És öt, esetleg tíz perc múlva elalszik. Majd órák múlva "jajjjhátezagyerekegytündérként" ébred. Mai felháborító verzió, hogy susmogás, simogatás és miegymás nélkül alszik el a kiságyban! Tíz perc alatt, de csak azért, mert csuklik.

Apa - Lefekszenek egymás mellé a francia ágyon, Apa elkezdi mondani, hogy ki mindenki alszik (már elaludt Anya, elaludt Zsombi is, Zsombi anyukája Zsuzsi...), de mivel nem túl gyakorlott (pl. nem tud csuklóból legalább négy, már alvó fűnyírót felsorolni), elég hamar abbahagyja. Matyi pörög, próbál menekülni, Apa kezénél, lábánál, fülénél fogva visszatereli az általa helyesnek gondolt mederbe. Közben hallgat, hiszen már ő is alszik. Megy az "anyaanyaanyaanya", illetve "annnyaannnyaannnyaannya" (Apa szerint már mindketten alszanak), aztán egyszer csak csönd, majd alvás. Apa nyilatkozata szerint az már a célegyenes, ha hason fekve dobol a lábával, innen már látni az alagút végét.

Anya exkluzív különszáma - Bevonulunk a hálóba, fel a franciaágyra, hiszen Apa szerint némi határozottsággal és következetességgel a fent leírt módon a gyermek pikk-pakk elaltatható. És ugye "amikor elkezd dobolni a lábával, akkor már közel a cél"!

Mivel tudom, hogy akár legszebb álmomból ébredve is legalább kétszáz nagyon izgalmas már alvó kedvencet tudok felsorolni, nem izgatom ezekkel a fantáziáját, hanem inkább hallgatok, mert "Anya már alszik". Matyi hasra vágja magát, megrendeli a betakarást, majd beindítja a felhúzható fürdős játékokat meghazudtoló kéz- és lábkapálást, amitől 10 másodpercen belül belecsavarodik a takaróba, amitől további két másodperc múlva idegrohamot kap. Kitakarom. Kéri, hogy takarjam be. Nehéz, mert én már ugye alszom. Uncsi is így mellettem, ezért elkezdi hason vetődve körbejárni, azaz ugrálni az ágyat. Majd nyusziugrás, békaugrás, és kis megnyugvás a fejtámlánál. De csak azért, mert így úgy tud fergeteges sebességgel hasrólhátrahasrólhátrahasrólhátra forgolódni, hogy közben az állkapcsom és az orrom is elérhető (rúgó) távolságban van. Nem jajgatok, mert "Anya már alszik", de elkapom a lábát, és lehúzom magam mellé. Szinte hallom, ahogy megköszöni, mert így az alvó arcomba tudja khmmm simítani a hajamat, majd szép finoman, néha a szaruhártyámat is végiggereblyézve elő tudja ásni arcomat a hajam mögül. Aztán kicsit fejen áll, és elereszt egy pukit, de én nem röhögöm el magam, hiszen alszom. Aztán egy kis tigrisbukfenc, de egyszer csak feltűnik neki, hogy lehet, hogy én tényleg alszom, így az eddig kellemes hangerővel búgó "apaanyaapaanyaapaanya" és "anyaapaanyaapaanyaapa" mantrákat "Anyaaaaaaaaaaaa"-ra cseréli, és azonnal megkezdi az újraélesztésemet. Először kedvesen hozzám bújik, majd jönnek az alapfogások, az arcom minden részét végigcsavarja, majd teljes testével a fejemre veti magát. Ekkor úgy döntök, hogy jobb, ha szóban is jelzem, hogy alszom. Ez használ, újraélesztés leáll, mehet tovább a pörgés. Felül, lefekszik, felül, lefekszik, felül, lefekszik. Lefekszik, hasra, és elkezd a lábával dobolni. Áááá! Lábával! Dobol! Alagút! Yesss! Majd felpattan, és mutogat a képre, hogy anya. Mert a képre Klimt bácsi egy olyan anyukát festett, aki mellett alszik a gyermeke. IKEA meg lemásolta százmillió példányban, és most itt van nekünk is, jó például szolgálhatna. De nem szolgál. Ekkor ismét felhívom szíves figyelmét, hogy "Anya már alszik", ami információ arra készteti, hogy újabb nyusziugrásokkal megkezdje az este háromezredik kilokalóriájának elégetését. Ekkor én elkezdek erősen arra gondolni, hogy van, akinek nincs fedél a feje fölött, nincs mit ennie, vagy nincs verdás harisnyája, tehát az, hogy a gyerek nem alszik, se nem GOND, se nem PROBLÉMA! Nagyon erősen koncentrálok, meg is nyugszom, miközben ő épp a párnákkal és takarókkal harcol. Annyira elfogadom, hogy ez a nem alvó gyerek nem probléma, hogy hirtelen időszerűvé válik, hogy azon aggódjam, mi lesz, ha én elalszom, és ez a kis propeller tovább pörög itt mellettem. Na ez a fejfájás nem kínozhat sokáig, hiszen anya és gyermeke egy hullámhosszon mozog (kivéve, ha anya már tényleg alszik), és Matyi a félelmemet megérezve (ismét...) azonnal megkezdi újraélesztésemet. Egyből kiüt egy meghitt orrharapással, amitől és felpattanok, leteperem, és a képébe ordítom, hogy "Anya már alszik"! Utána szépen kilélegzem dühömet (mint anno az anesztes "tanácsára" az epidurál beadása közben a fájást), lefekszem, és már alszom is. És elkezd dobolni a lábával. Dobolni. A. Lábával. Helyezkedik, de már nem az a "nézni is fárasztó", hanem inkább a "vasárnap ebéd után kanapén döglődve Forma 1-et néző" sajtkukac. Elalszik. Elalszik? Igen, már Matyi is alszik. Szépen átviszem az ágyába, közbe puszilgatom, mert imádom, meg simizem, mert ő a legdrágább kincs. És kiderül, hogy még a Doktor House se kezdődött el.