Ami vicces, az vicces

Ízlések és pofonok. Matyi szerint nagyon vicces, ha Apa (Jobi) pelenkából gyúrt labdát dobál a falnak. Hmmm, ő tudja...

Szerintem meg egyébként az, amikor hason úszva lábtempózik, meg "kéztempó" felszólításra kiint, mint anno május elsején az elvtársak, csak hát azt nem engedte felvenni. Sebaj, ez van.

Ma esti mantra

Ma erre próbáltunk elaludni: báttó-báttó-buttó-báttó-buttó-báttón...

Ha valaki elsőre nem értené: Jenson Button világbajnok! Ennél mondjuk csak akkor szórakozom jobban, ha Räikkönen vagy Nakajima nyer, de ne legyünk telhetetlenek! A lényeg, hogy Matyi egyre több szót méltat arra, hogy kimondja! Mai termés battón kívül:áúúúúúúdi (Apa nagy örömére, mert így már csak ő Apa, bár mostanság inkább Jobi...), pad (na ez minek?), kop (ami pók, de még inkább Tábász Tábi, mert tegnap együtt találták).

Haladunk, na!

Tábász Tábi

Egy-két hete már tervezgetem, hogy írok egy "Találós kérdés" nevű bejegyzést, és valami szép nyereményt sorsolok ki a a megfejtők között. Na hát ez, mint annyi minden más, egyéb világot megváltó és meg nem váltó elfoglaltságok miatt elmaradt, és közben a megfejtés is megszületett.

A kérdés valami olyan lett volna, hogy "Mi a franc az a tábász tábi?". Ez a dilemma most már "Honnan a francból jön az, hogy Tábász Tábi?"-ra egyszerűsödött, sőt, van már tipp is! Nem azt mondom, hogy sok értelme van, de létezése tagadhatatlan!

Na, Tábász Tábi (csak tippelek, hogy két szó, és azért nagy betű, mert tulajdonnév) a képen látható fiú, Matyi bálványa, kedvenc barátja, Zsombi. Akinek ugye nincs egyszerű neve, így nem akadtam meg azon, hogy Matyi először nem őt, hanem Pistit (harmadikos nagyfiú haverját, bocsi!) nevezte nevén. Na de arra nem gondoltam volna, hogy ezt a nevet még tovább bonyolítjuk!

No kérem, szóval Zsombi Tábász Tábi, néha Távász Tábi (ami Nagyi szerint "Szevasz Csabi", Csabi pedig lenni Zsombi ápuká, meg Zsombi második neve, na de ezt már tényleg nem kéne belekeverni a megfejtésbe...). Matyi egyértelműen így hívja, sőt, már csak őt hívja így. Ha épp nincs nálunk, vagy mi nem vagyunk náluk (ami relatív ritka, tegnap azt hiszem 4 és fél órát sikerült itt-ott egymással tölteniük), akkor Matyi áll az ajtóban, kopogtat kifelé, és kiabál, hogy Tábász Tábiiiii! Meg tartja a füle mellett a kinyújtott mutató ujját, és hallgatózik, mikor moccan a nagy Ő. Vagy ha teheti, egyszerűen benyit hozzájuk. A garázsból a lépcsőházba lépve pedig kötelező jelleggel elkezdi ordítani bálványa nevét, és teszi ezt addig, amíg fel nem érünk a másodikra. Ami jelen tempónkban, valljuk be, nem két perc, így a szomszédoknak bőven adunk lehetőséget a tolerancia gyakorlására. Arról pedig már nem is beszélnék, hogy milyen, amikor Zsombi kvázi megérzi, hogy megérkeztünk a garázsba, és a lépcsőházba lépve Matyi Tábász Tábizását szinte azonnal egy, ha lehet még kellemesebb hangfekvésű Matyu-Matyuszizással tudja kísérni.

Éljen Zsombi, éljen Tábász Tábi!!! Meg az én kis Kazinczy Matyum!

Beszélgetünk

Matyi legújabb kedvencei a Verdák. Simán felismeri szinte az összeset, és egy csomónak tudja a nevét is. Ami csak azért nagy szám, mert amúgy ugye nem nagyon beszél. Apropó Verdák! Még emlékszem, amikor Ági kolléganőm említette őket "előző életemben", és azt sem tudtam, miről beszél. Na, most már tudom!

- Gídó (értsd: Guido)!
- Te Matyi, ha már azt ki tudod mondani, hogy Guido, akkor mennie kéne a Nagyi-nak is! Mondd, Nagyi!
- Gídó!
- Nyertél!

Day 5

Akkor most csak röviden, jó?

Együtt reggelizett a család, és a "ma is megyünk bölcsibe, jó?" kérdésre Matyi nem mutatott semmilyen ellenkezést, sőt! Örültem. Beértünk, és tök üres volt a szoba! Meglepődtem. Aztán megtaláltuk a szomszédban az egy, azaz egy darab csoporttársunkat és az egy darab gondozó néninket. Aki közölte, hogy akkor én ma már akár haza is mehetek. Beparáztam. Aztán összeszedtem magam, és szépen elindultam. Egészen az autóig jutottam, ahol szépen ücsörögtem egy kicsit, csak hogy lássam, ahogy kijönnek a teraszra. Vártam. Aztán megláttam, és erőt vettem magamon. Meg beparáztam, hogy meglátja az autót. Elindultam, Glamour napoztam. Kizárólag muszájból. Vettem neki Verdás könyvet, meg Verdás újságot, Bussszal. A megbeszélt időpont előtt egy órával visszamentem, hátha... Így majd' egy órát hallgattam, hogy anyaaaaaa. De nem aggódtam. Aztán kicsit mégis, aztán megint nem. És nem sírtam, még egy icipicit sem! Mondjuk amikor bevitték az ebédet, arra tippeltem, hogy ekkora anyaaaa közben nem lesz evészet. Aztán egyszer csak kijött egy nagy pocakú gyerek, namm-namm, semmi kisírt szem, folyó orr! Mint kiderült, csak a Nagyi által indiánüvöltésnek titulált anyaaaa üvöltéseket gyakorolta, miközben szépen eljátszott. Hmmm....

Bea gondozó nénivel azért megbeszéltük, hogy mivel kicsit túl jól sikerült a kötődésre nevelés, a jövő héten is maradunk a csak délelőttözésnél, és majd a harmadik héten próbálkozunk az ottalvással. Nem sietünk, nincs hova, és főleg nem miért.

Day 4

Magam sem hittem, amit tegnap leírtam, de csak bejött! Ma bizony nem sírt senki a bölcsiben! És én ha jól emlékszem, a bölcsin kívül sem, ami azért manapság nagy szó!

Legújabb formánkat hozva megint kicsit megcsúszva ébredtünk, de még épp időben, hogy Nóri barátnőnk őszi turnéjának mai RTL Klubbos állomását elcsípjük. Matyi kicsit lefagyott a dologtól, elszokott már attól, hogy ismerősöket lásson a TV-ben, de aztán újraindítottuk, és ment a pörgés.

Bölcsihez érve kitörő örömmel vettük tudomásul, hogy a kertben egy bazi nagy darus kocsi áll, és motoros fűrészek megnyugtató moraja hallatszik. Így egy kis ebéd befizetéses intermezzo után alig bírtam rávenni Matyit a cipőcserére, ő már rohant is be a szobába, és pattant fel a dobogóra az ablaknál, és már bámulta is a kerti eseményeket. Pár perc múlva azért csak eljött onnan, és örömmel láttam, hogy bizony egyre nagyobb magabiztossággal flangált a szobában. Szépen előjöttek a matyis ugrálások, szökdelések, sunci pillantások. Amikor a kipenderítésemre került sor, megint az ablaknál állt, így nagyon nem izgatta, hogy anya épp dolgára megy. Ezek alapján azért bíztam benne, hogy nem lesz neki kínszenvedés az elkövetkező 2- 2 és fél óra.

Na nem úgy nekem! Ilyen lassan még nem telt el 2 és fél óra! Pedig ott duruzsolt a fülemben a "101 pozitív állítás" (mert én ma bizony nem sírok!), meg ott volt a kezemben egy jó kis könyv. Viszont ott volt a fenekem alatt egy 2-3 évesek számára 2 percnyi cipőcserére tervezett pad, és azt hittem, megveszek. Kimenni meg ugye a tegnapiak után nem mertem, nehogy megint síró Matyuszira jöjjek vissza! Így fél óráknak tűnő 5 percenként néztem fel az órára. Aztán megküzdöttem magammal, és nem dőltem el a kispadon, pedig majd' elaludtam. Aztán tovább küzdöttem magammal, és szépen visszadugtam a fülembe a fülhallgatót, amikor hallottam, hogy Matyu anyázik. Ezt többször is megtettem. Aztán egyszer csak eltelt az a három napnak érzett közel 2 és fél óra, és kijött egy jókedvű Matyu, aki sírás helyett nam-nammolt, remélem a cukkíni főzeléket mesélte, és nem a rántott párizsit!

Na, ez azért így mindenek ellenére sokkal jobb volt. Holnap is megyünk, mert várnak. És mert egyre elképzelhetőbbnek tűnik, hogy jó lesz neki ott.

Day 3

Attól tartok, ma reggel kis ízelítőt kaptam abból, hogy milyenek is lesznek a rohanós reggeljeink. Történt ugyanis, hogy az eddig atomóra pontossággal fél hétre kalibrált Matyink fél nyolckor "csörgött", így az egész család elaludt. Ez már önmagában is csoda, na de ha azt is hozzáteszem, hogy tegnap este fél kilenckor már húzta a lóbőrt, akkor már világra szóló szenzáció! Na de a lényeg, hogy későn keltünk, Apa gyorsan itt hagyott a pácban, így olyat pöröghettünk Matyival, hogy csak na.

Talán kilenc után tíz perccel érhettünk be a csoportba, és alig hogy kezdtem magam jól érezni, "kipróbáljuk, hogy megy" felkiáltással ki is lettem ebrudalva a csoportból. Háromnegyed tízkor már ott csücsültem az "átadóban". Tízre kitöltöttem minden papírt. Negyed tizenegyre elolvastam az egész "Jó tudni" dossziét, és megtudtam, hogy van olyan, hogy ölelkezési idő. Közben az átadóhoz közelebbi csoportban egy kisfiú bömbölt, gondoltam is, hogy valami fizetett statiszta, aki csak azért muzsikál, hogy ne halljam a saját gyerekem. De a hébe-hóba kilátogató gondozó nénik mindig megnyugtattak, hogy minden rendben, nem Matyi sír.

Kihallgathattam a technikai személyzet beszélgetését is, így elgondolkodhattam azon is, hogy lehet az, hogy az ötös csoportra már elfogyott az étlapon szereplő csirkemell, és helyette virslit kapnak a paradicsomos rizs (!?!) mellé. De aztán lassan egyre inkább a megkérdezzem, merre lehet, vagy inkább hazavigyem kérdés kezdett foglalkoztatni. Kicsit háromnegyed tizenkettő után döntöttem a "megkérdezem" mellett, csak hogy három perccel később a sírva anyázó Matyukámat hallva rohanhassak ki a mosdóból.

Édes kismacskám ott rohangált kétségbeesve az átadóban, Bea gondozó néni meg futott utána, hogy megnyugtassa. Hajszálon múlt, hogy nem bőgtem el magam. Igazándiból sírtam, csak valahogy a könnycseppek bent maradtak. Szerencsére. Matyit pedig sikerült azzal megnyugtatnom, hogy beszállunk az autóba, és megyünk vává-hoz.

Bea gondozó néni egyébként a nagy sírás-rívás közben beszámolt róla, hogy az ebéd utolsó falatjáig minden a legnagyobb rendben ment, ott tört el valahogy a mécses.

A szomorú konklúzió tehát az, hogy én többet sírok, mint Matyi. Elsőre ugye azt gondolnánk, hogy ez így jó, mert sírjak inkább én százszor, mint ő egyszer, de azért ma este Tiborral is (újra) átbeszéltük, hogy ez így nem jó. Mert nekem kell erősnek lennem, mert Matyi engem figyel tudat alatt, és tudatosan is. Szóval ma lefekszem, és holnaptól úgy viselkedem, hogy az neki a legjobb legyen. És nem sírok. És délben is elszopogatom azt a két tablettát.

Day 2

Csak hogy olyan zavaros képpel kezdjem a beszámolót, mint amilyen a nap volt: a mai nap már tegnap este elkezdődött. Húúú. A lényeg, hogy tegnap a nagy blogírás közben eszembe jutott, hogy még nem raktam fel egy képet, amit múlt héten csináltam Matyuról, amint beül a dobozba, és onnan nézi "Gungót". Erről eszembe jutott, hogy már soha (?) nem leszünk úgy itthon kettesben, mint amikor az a bizonyos kép készült, és már bőgtem is. Aztán ma reggel az én pici fiam fogta magát, lepakolt a dobozról, és szépen beleült. Amitől én persze rögtön elbőgtem magam, ő pedig úgy nézett rám, és mondta, hogy Anya, mintha azt akarná mondani, hogy "mi a baj Anya, ne sírj!". Na ettől persze még jobban bőgtem, meg nevettem, meg bőgtem. Az se nagyon javított a hangulatomon, hogy Matyi egész reggel kiskori (hehe) képeivel rohangált, amitől persze mindig az jutott eszembe, hogy de jó volt akkor, a bölcsi még rémálmainkban sem szerepelt.

Na, ezt a csodálatos kezdést azzal sikerült überelnem, hogy lemaradt a reggeli homeós nyugibogyó, így (?) a bölcsiben, ahova Matyi egyébként nagyon jókedvűen érkezett, egy óra szájremegés után csak elbőgtem magam egy kicsit. Amit mondjuk Matyu szerencsére nem vett észre, mert teljesen lefoglalta a bölcsi udvarát szétromboló Bobcat. Szerintem órákig elálldogált volna ott az ablakban, de a mai penzum csak 2 óra volt, így 11-kor elrángattam az ablaktól, és nagy nehezen rábeszéltem, hogy menjünk haza.

Egyébként az én bénázásomon kívül megint csupa jó dolog történt ma is. Matyi például érkezéskor helyből felismerte a kis szekrényét, és örömmel csapkodta az ajtaját. Az RTL Klub forgató csoport a szomszédos szobában forgatott a H1N1-ről, és nem az én elfolyó szemfestékem a mai (?) híradó (?) fénypontja. Nem vette észre senki, hogy Matyi a tízórainál lenyúlta a mellette ülő kislány banán darabkáját. Gondozó nénik örültek az Apa által küldött szeretetcsomagnak, és talán kezdik memorizálni, hogy jó fejek vagyunk.

Holnap már ott is ebédelünk, és állítólag már el is kell majd tűnnöm egy kis időre. Jajj.

Day 1

Volt régen egy reklám, amin mindig jót nevettem. "Apaaa, kezdődiiiiiik, kezdőőőőőőődik, kezdőőőőőődiiiiiik!" Na ma reggel ez jutott eszembe. Pedig egyáltalán nem jó hasonlat, mert az a reklám ugye arról szólt, hogy akkor kezdődik, amikor én akarom, ez a dolog meg nem teljesen.

De kezdődik, így nem elég, hogy szépen időben felkeltünk, de még fel is öltöztünk, megreggeliztünk, próbáltuk határtalan jókedvében kis vadlovat játszó csemeténket megzabolázni, majd testületileg elindultunk a bölcsibe. Jött Apa is, hiszen többet nem megyünk először bölcsibe, meg hát kellett nekem is az a lelki mankó. És hogy minél több lába legyen annak a mankónak, az ajtóból még visszaszaladtam, és bekaptam két homeós bogyót. Csak hogy ne én bőgjek a leghangosabban.

A hónapok óta tartó parát figyelembe véve vicces, hogy a nap legnehezebb része az volt, amikor rá kellett (volna) venni Matyit, hogy ne rohanjon be a bölcsibe, és legyen szíves megvárni, amíg mi kicserélgetjük az autókban az üléseket. Nem várta meg. Mondjuk arra se volt egyszerű rávenni, hogy egy óra elteltével hazamenjünk, de ennyire azért még ne szaladjunk előre!

Matyi legjobb formáját hozva egyből a pelenkázón kezdhette bölcsis pályafutását, bár ez az otthonról ismerős harc pont jó volt arra, hogy eltereljük figyelmét arról a fantasztikus csúszdáról, amit 3-4 naponta felemlegettünk, és amivel a bölcsi szuperségét próbáltunk hónapokig illusztrálni. És amit épp ma reggel kezdtek csákánnyal szétverni a bácsik, mert hát mikor jöjjön meg a pénz a kert szétverésére (és remélhetőleg későbbi összerakására), ha nem akkor, amikor mi. Egyébként külön érkeztünk, semmi közünk egymáshoz.

Sebaj, akkor irány a szoba, amiben négy kislány és egy kisfiú kószált jókedvűen. Anno alaposan megnéztem, hogy Matyi nagyjából középtájt helyezkedik el a csoport életkori görbéjén, és ennek nagyon örültem is. Na de akkor kik ezek a babák Matyiék szobájában? Persze ezen nem volt idő elmélázni, hiszen kezdődött az intenzív "nézd csak milyen fantasztikus helyen vagyunk" előadás, ami minden energiámat lekötötte. De aztán csak eljutott a fülemig, aztán onnan megdöbbentő módon az agyamig, amit a fürdőben épp gyerekeket méricskélő gondozó néni mond. "Jééé, mindenki nyolcvan centi! Ja nem, Tomi (?) nyolcvanegy!" Aztán meg "Húúúú, ez a Tomi egy sózsák, beírom, hogy tizennégy kiló!" Úr Isten, hol vagyok? Biztos, hogy jó csoport? "Óóó, ha már itt van Matyi, mérjük meg őt is!" Na és ezzel Matyi felállhatott először a bölcsis dobogó legfelsőbb fokára: nyolvannyolc centi, tizenöt kiló (na mondjuk ez ruhában!!!). Az én kis drága Gulliverem Lilliputban!

A mérlegelés okozta sokk volt hála Istennek az egyetlen, mert hiába sasoltam ezerrel, nem tapasztaltam semmi hasonlót az elmúlt hónapokban gyorsított korosításomra használt horror sztorikban elmondottakhoz. A gondozó nénik ölelgették, babusgatták a gyerekeket, volt ott puszi is, éneklés, olvasás, mondóka. Meg egy halom szuper játék, bár Matyi a legtöbb időt a járműves plakát előtt töltötte, ahol mutogatta a buszt, meg a traktorra mutogatva apázott és tutuzott. (Ez egyébként egy nagyon izgalmas hétvége rövid összefoglalása, amikor is régi meghívásnak eleget téve elmentünk megnézni Matteoék (alias Tutu, mert szörfje van, ami ugye majdnem hajó, így tutu) farmját, ahol farkasszemet néztünk 2000 tehénnel, aztán Apa felmászott a traktorra, Matteo meg beindította, és akkor bőgtünk marhára, mert azt hittük, Apa lelép a traktorral.)

Érdekes, hogy várakozásommal szemben minden gyerek jókedvű volt, senki nem sírt. Lehet, hogy tényleg el kell fogadnom azt a bő egy hete eszembe jutott (juttatott?) lehetőséget, hogy a gyerekek akár jól is érezhetik magukat a bölcsiben. Tényleg kár, hogy ez hónapokig fel sem merült bennem, és azért imádkoztam, hogy csak ne érezze rosszul magát. Hát igen, nem mindegy, kivel beszél és kit hallgat meg az ember! (Köszi Kata, köszi Zsuzsi!)

És még az is sanszosnak tűnik, hogy egy jó bölcsit fogtunk ki! Amikor ugyanis elérkezett a tízórai ideje, és leültek az az asztalhoz, kiderült, hogy itt bizony megspórolják nekem az "ott ült az asztalnál, és még a lábai sem érnek le" szívfacsaró látványt.

No, eddig minden szép és jó, holnap duplázunk!

To be continued...