Úgy érzem, már évek óta mást sem hallok, mint anyaaaaaaaaa, anyaanyaanyaaaa, de aztán utána számolok, és tudom, hogy nem is tart ez a dolog olyan rég óta. Egy keddi napon kezdődött, be is számoltam róla nagy harsonaszó mellett. És ígértem, hogy lesz magyarázat, körítés, kontextus.
Hát eltartott egy darabig, míg leülepedett a dolog, de már megint kezd felkavarodni, szóval jobb, ha a nagy zűrzavar előtt képbe helyezem magunkat (de szép!), csak hogy aztán majd mindenki értse a folytatást!
Szóval az előtt a kedd előtt meglepő módon volt egy hétfő, annak a hétfőnek az estéjén pedig egy szülői értekezlet. Konkrétan a Barackvirág csoporté. Ami csak annyiból érdekes, hogy bár hallgattam róla, hátha én is elfelejtem, és csak akkor ébredek, amikor suliba megy, de hát Matyit bizony június elején felvették ide. Szépen kifüggesztették, épp hogy csak pontszám nem volt mellette! És akkor most várják!
Azt a Matyit várják a bölcsibe, akit éjszakákon át ébresztgettünk, hogy egyen, akit fecskendőtől kezdve arany kiskanálon át mindennel próbáltunk anyatejjel táplálni, akit órákon, napokon, hónapokon át kézben ringattunk, kiságyban vagy bárhol máshol sírni sose hagytunk. Akivel hónapokig megosztottuk ágyunkat, és akit ott most is bármikor szívesen látunk! Akivel itthon voltunk, akihez haza rohantunk. Aki az első. És ők várják, én meg úgy tűnik, adom.
Na ez a Matyi azóta anyázik és anyás. Az ominózus héten a poklok poklán vezetett végig szépen kézen fogva, csak hogy utána bekukkantsunk a mennyországba, majd kikössünk (főleg én) a teljes elbizonytalanodás és zavarodottság szigetén. A hét elején lenyomta élete legnagyobb hisztijét, majd egy annál is nagyobbat, büntetett mindennel, csak hogy aztán majd a hét vége felé még gyorsabban el tudjam bőgni magam attól a harmóniától, ami derült égből villámcsapásként beállt közöttünk. Játszottunk, hemperegtünk, elkezdtük az azóta kedvenc "Anya kitalálja, Matyi bólogat" beszélgetéseinket. Csak hogy tudjam, mitől is fosztom meg magam, ha majd ő már nem engem, hanem bölcsis néniket boldogít napközben.
Pedig előtte is bizonytalan voltam, meg hát alapból rendelkezem egy minden változástól fázó, túlélést alapvetően nem szolgáló attitűddel. Amin nem nagyon segít az általános meg nem értettség sem.
Mert van ugye a Nagyi által vezetett, "mitől parázol, jó lesz neki", illetve "Te is imádtál bölcsibe járni" csapat, aki nem érti, mitől félek. Hiszen ott egész nap játszhatnak, nem az örökös játszást már hónapok óta unó anyuka agyára mennek. Meg megtanulnak szépen enni, inni, aludni. Lesz szép napirendjük. És ott van az ezzel a csoporttal szimpatizáló, szintén női rokon által vezetett "nem azért tanultál és dolgoztál látástól mikulásig, hogy utána mindezek eredményét elásd a homokozóban, és azzal ne etess, hogy ez itt szellemileg kielégít" csapat. De Matyi itthon is egész nap játszhat, és én abszolút nem unom, főleg ha hagyja, hogy duplózzunk. És előbb vagy utóbb meg fog tanulni mindent, amit meg kell tanulnia. És lesz majd napirendje is, sőt, ha nem valami katonás borzalomra gondolunk, akkor már van is. És döbbenet, de nem unom, tök jól érzem magam, és nem érzem, hogy bármi okból menekülnöm kéne!
Őszintén elhiszem, hogy szintén jót akarnak a "de hát miért adod bölcsibe, hiszen nem szorultok rá/az anyja mellett a helye/a bölcsiben lelki nyomorék válik belőle" csapat tagjai is. Beleértve gyakran olvasott Ranschburg és Vekerdy doktor urakat is. Mert három éves korig ugye a gyereknek az anyja mellett a helye, és az anyján keresztül kell megismernie a világot. De aztán azt gondolom, hogy ezek talán csak arról a bizonyos "átlagos" gyerekről szólnak, ami nem is létezik. Meg rátalálok a fenti doktor bácsik azon leveleire is, ahol leírják, hogy azért a bölcsi nem feltétlenül katasztrófa. Meg elgondolkodom a bölcsőde vezető nyugtató szavain, miszerint annak a gyereknek, akit otthon szeretet vesz körül, nem lesz semmi baja a bölcsitől. (A "De hát mindenki imádja a gyerekét!" ellenvetésemre adott válaszra nem térnék most ki...)
És kellenek ám a bíztató szavak, mert bár nem vagyunk rászorulva, nem unatkozom, és Matyi számomra a világ közepe, és tuti, hogy szanaszét fogom bőgni magam, úgy érzem, most valahogy erre kell mennünk. És abban bízom, hogy ha eddig éreztem, hogy mi neki a jó, akkor most sem fogom elrontani. És ha nem lesz neki jó, akkor megérzem, és hagyok csapot-papot, és csinálunk valami olyat, ami jó.
Na és ha ez még nem lenne elég, Csupa jó jel a bölcsiben
Mindig is utáltam a hullámvasutat, remélem hamarosan bölcsi témában is valami nyílegyenes, alföldi pályára érünk. Meg is nyomom gyorsan a "Publish post" gombot a következő völgy előtt.
